Csaba és Béla Kuszkó földjén

Csaba és Béla Kuszkó földjén

  

Amikor még Alaszka nem szakadt el Ázsiától, a hunok Amerikában keresték az őshazát. Peruban, később Mexikónak Ázsia felőli partjainál találtak csak rokonnépe­ket. Maya hun fejedelmi-asszony fiai voltak az első tengeri kalandozók.

A 2335. medvetoros évben a széki-hun Csaba lett az első a vetélkedőkön. Lelkesen készülődtek a kalandozásra vágyó fiatalok egy tengeri útra. Az induló három hajón 72 kalandozó kelhetett útra, melyek közé minden törzsből kerültek néhányan, bár a hajósok zömét a kunok tet­ték ki. Másodvezér a manzsu származású Tennó lett, aki kiváló hajós hí­rében állott és már sok tengeri ütközetben vett részt.

Útközben viharba kerültek. Csónakos halászokat vettek fel a hajó­ra, akik keleti manzsuák voltak, de Tennó alvezér értette a beszédüket. Elmondták, hogy a törzsük egy nagy szigetcsoporton él, de egy nagy földrengés miatt el kellett menekülniük. A manzsuák kérésére, tavaszig nem folytatták az útjukat, hanem addig segítettek nekik új lakóhelyeket építeni. Tennó lemondott a kalandozás alvezéri tisztjéről, s mivel nagyon sok ifjú úgy döntött, hogy maradnak, Tennót vezérüknek választva új gyarmatot alapítottak a szigeten. Csaba innen öt hajóval és 120 ifjúval indult el Kuszkó földje felé.

Útközben a szigeteken ahol csak lehetett, mindig friss vizet vettek föl és vadásztak, hogy a halféleségeket húsokkal is pótolják. Végül a 2338. medvetoros év végén érték el Kuszkó birodalmát. A partraszálláskor az emberek először menekültek előlük, de hamarosan Szőreg felismerte egyikükben egy régi játszótársát, aki már 8 éve elkerült Ordoszból. Az első kalandozás résztvevői valamennyien jobb körülmények között éltek, mint az otthoniak, mivel a kemény telek viszontagságait itt nem ismerték. Amikor a vezérek hosszas vendégeskedés után úgy döntöttek, hogy hazafelé veszik az útjukat, csak 70-en jelentkeztek, hogy vissza akarnak térni Or­doszba. Csaba megszervezte a kunok új településével való kereskedelmet és ígére­tet tett a helybelieknek, hogy biztosítani fogja a régi hazájával való összeköt­tetést. Az út visszafelé elég viszontagságos volt. Az egyik hajón tűz ütött ki és nagyon megrongálódott. Az egyik öbölnél pedig tollas fejdíszű harcosok nyílzáporral űzték el őket onnan. Továbbevezve egy lakatlan szigeten vertek sátrat, de közben kiderült, hogy a jóslásra használt, Égi-erede­tű áldozati üstöt egy szigeten felejtették, ezért egy csoportnak vissza kellett tér­nie érte. Újabb viharok érték őket, így aztán csak a 2341. medvetoros év végén értek Tennó birodalmába, akit pedig éppen megtámadtak az őslakók. Csabáék kiváló fegyverzetükkel hozzásegítették Tennó vitézeit a győzelemhez. A 2343. évben hajójuk befutott Tengeliz kikö­tőjébe, majd áthajóztak Or­doszba.

A 2350. medvetoros évben indult útnak másodjára Csaba vezér Or­doszból a legnagyobb hajós vállal­kozásra, hiszen ez alkalommal 24 hajóval mentek meglá­togatni az indijók birodalmát. Csabának az úton sok nehézsége támadt. Melegebb vidékre érve járvány ütötte fel a fejét. Nyolc holdtöltéig kellett várniuk egy kis öbölben, amíg a harcosok egészsége helyreállt. Létszámuk 15 hajóssal és 5 gyermekkel csökkent. Az ötödik évben azonban mind a 24 hajóval befutottak az indijók föld­jére. Az előző útjukon Csabáékkal elutazott Liát és Limát öröm-újjongás fogadta, amikor 3-3 gyermekükkel partra szálltak és szép ajándékaikat átadták szüleiknek. Csabát igen meglepte, hogy a rokon indijók az aranytárgyakat nem sokra értéke­lik, még a tetőszerkezetek építéséhez is felhasználják. Összehívták a kalandozókat és szigorú titoktartás mellett megtárgyalták, hogy minél több aranyat kell a hajóra rakodni, de erről az indijóknak nem kell szólni. Kétévi kincsgyűjtés után indultak vissza. Az első úthoz hasonlóan itt is történtek bajok. A tollas fejdíszű harcosok ismét nyilakkal támadtak rájuk, ezért vissza kellett vonulniuk a hajóikra. Végül is visszértek Ordoszba, ahol örömmel fogadták Csaba aranyszállítmányát és a kereskedelmi hajóút terveit. Az Öregek Tanácsa Csabát újból útnak indította, immár a harmadik alkalommal, és ezúttal már 48 új, 24 lapátos hajóval. Az Öregek Tanácsa azzal a paranccsal látta el, hogy minél több aranylemezt hozzanak.

Csabát a rokon indijók cseretárgyaikért el is látták mindennel és a harmadik évben tö­mérdek aranylemezzel és kinccsel tért haza. A lerészegedett hajósok azonban az utol­só pillanatban elárulták, hogy az aranylemezek Ordoszban sokkal többet ér­nek, mint Kuszkó birodalmában. Ezért a felszálláskor Majakó, az Enlitt­hívők főpapja megátkozta Csabát. Az volt a baj, hogy a hajósok hittek az ősi átokban és a legkisebb vihar is nagy zavart keltett a babonaságuk miatt. Két évig hánykolódtak a háborgó tengeren, míg végre Tennó birodalmában kikö­töttek. A Birodalmi Nagyszala úgy döntött, hogy szüneteltetni kell a hajóutakat, mivel a fokozatos felmelegedés következtében nagyon sok lett a földrengés.

Maya - hokjen föl­dön megtelepedett - 10 fiának leszármazottjai sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy kettészakadt az északi Föld. A nanajuz törzzsel együtt keresték az utat, hogy kelet felé is szárazföld­ön közelíthessék meg az indijó törzsek birodalmát. Maya unokái közül Béla jelentkezett a hokjenoktól sámánképzés­re és rangelső lévén Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezzen egy szánkós kalandozást. A 2370. medvetoros évben (Kr. e. 1670) aztán Riga ha nem is szívesen, de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános, rénszarvasos ka­landozását, bár azt teljesen céltalannak tartotta. A Maya leszármazottak 24-en, míg Béla ifjúsági fősámán feleségének nanaju rokonságá­ból 36-an jelentkeztek a szárazföldi kalandozásra. Nagy hasznát vették, hogy a nanajuzok valamennyire értették az ajnók nyelvét és a medvetor-szertartások során megnyerték a segítségüket a nagy vál­lalkozáshoz. A 2375. medvetoros év (Kr. e. 1665) elején ér­tek a már befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron át megven­dégelték őket, majd az időjárás még hidegebbre válásakor, a tél közepén, mikoris a legnagyobb volt az eljegesedés, átkísérték a Béla által vezetett rokon ifjúságot a befagyott tengeren. Innen mintegy nyolc év kellett ahhoz, hogy Béláék elérjenek az indijók Arany-Birodalmába, s közben néhányan le is szakadtak, hogy megtelepedjenek. Mikor az Arany-vá­rosba értek, már csak 32-en voltak. Agaba népének leszármazottai nagyon megörültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3300 évvel még mindig megértették egymást(!). A nanajuzok úgy határoztak, hogy soha többé nem mennek vissza, hanem Béla vezetésével a rokon indijókhoz benősülve megtelepednek. Így csak nyolcan indultak vissza Ordoszba, ám a 2390. medvetoros évben (Kr. e. 1650) csak hárman érkeztek meg és adták le a jelentést, miszerint Béla új törzset alapítva kint maradt az indijók Arany-Birodalmában, de a 145. Arvisurát visszaküldte.

Béla fősámán a 2380. medvetoros évtől (Kr. e. 1660) a 2385. medvetoros évig részt vett a kuszkói Nagyszalában, amelyen Viradó patiszu elrendelte a piaik sámánok összehívását, hogy összefoglalják, hogy a Nagy-Vízözön óta eddig eltelt 3378 évben milyen események történtek, s mi lett a sorsa Ataisz megmenekült törzseinek.

Béla törzse a Kuszkó és Csaba leszár­mazottak fejedelmi törzsévé vált. Az Aranyos-Hegyeket soha nem hagyták el. Ezt pedig szó szerint kell érteni, hiszen a bélák törzse valóban a mai napig is ott él, és az egyik föld alatti alagútrendszerben őrzik az aranylapokra rótt emlékeinket. (Erről részletesebben olvasható a Táltosok barlangja című oldalon.)

Vissza