Újsághírek szerint a perui Andokban inka
barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most
páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában
élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan
barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát.
„Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves,
páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.
Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat
építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld
alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti
katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek
menedékül.
A tudósok már jó néhány hasonló jellegű
barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio
Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét
templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése,
mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre
igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután
hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől.
Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni.
Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János,
a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves
szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit.
Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos
kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több
indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett
valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok
pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre
lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban,
1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig
Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.
Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek
Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek
életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén
levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák
idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez
a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a
spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban.
Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi
munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti
kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik
napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma,
magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek
arra, hogy elvigyék a „szent helyre”.
Öt napos kimerítő út után érkeztek el
Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre
eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János
céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük
tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a
bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok
megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre,
magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi
törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak
a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük
határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az
illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is
mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a
kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi
törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak.
A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből,
sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év
óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos
jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért.
A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János,
hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.
„…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -,
akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra
érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával
is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…”
Visszatérve az őserdőből a kutató, az
indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a
barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának.
Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az
akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási
engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a
barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak
biztosítására.
A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító
expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a
turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció
Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és
teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de
Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg
a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az
expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági
okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén
könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000
méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett
kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny
folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas
kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer
forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó
magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek
kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a
Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű
állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon
érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait
gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát
is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz
János így ír:
’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel
ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak
kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a
lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott
székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy
folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból
készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor
csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog
elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől
alig eltérőt szorított magához.
Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert
szétdobálva.
Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt,
aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a
gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik
lába pontosan az Egyenlítőn volt.”
A
tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők
következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig
tevékeny élet folyt.
Az expedíció tagjai számos fő- és
mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik
össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják
át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint
a barlangrendszert kb. 8-10 ezer
éve kezdték kialakítani. Sajnos,
az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a
barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő
eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe,
mert féltek, hogy eltévednek.
Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai
helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak
ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek
és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti
felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta,
hogy nagyon nehéz megközelíteni.
Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé.
A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra
halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják
titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből:
„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.
Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is
kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…”
A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját,
pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb
megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott
található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens
történelmének alaposabb megismerését.
SZENT-MIKLÓSSY FERENC
További kapcsolódó cikkek:
Táltosok barlangja: http://tayoscave.wordpress.com/2012/03/20/taltosok-barlangja/
Hary Györgyné: Móricz János kutatásainak összefoglalása: http://www.magtudin.org/Moricz%20Janos.htm
Szent-Miklóssy Ferenc: Titkos indián kincsek a táltosok barlangjában: http://medgyesegyhaza.jobbik.hu/content/magyar-kutat%C3%B3-az-ink%C3%A1k-f%C3%B6ldj%C3%A9n
Kapcsolódó linkek: