Kuszkó-óm

Amikor az özönvíz elöntötte Ataiszt, mindenki a hegyek­re menekült, mivel azok a csúcsra vezető barlang-rendszerrel volt ellátva. A Hun-tóban és az Indus tóban készült fedett bárkákba menekültek és ott várták a jobb sorsukat. Óriási volt az égszakadás, földindulás. Félelmükben becsukták a bárka ajtaját és Kuszkó irányítása mellett 300 na­pig eveztek, amíg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Új-föld vidékére nem értek, s a mai Peruban értek partot. Kuszkó a magas hegyek között kötött ki, s hosszú vándorlás után egy arra alkalmas helyen, egy fo­lyó forrásvidékénél megalapította Kuszkó városát. Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból. 5 pavilont emeltek a Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. A legszebb azonban a Szi­várvány-híd tiszteletére épült, mert hitük szerint csakis a Szivárvány-hídon mehetnek fel a lelkek az Égiekhez. A Bálványhegyi mintára megalkották az idők múlását jelző berendezéseket, azaz órákat is. A rimaleányok ezekkel pontosan tudták szá­molni az időt. Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén terjeszkedett a keleti síkságok felé. A legelső dolguk az volt, hogy az egész hegyvidékre kiterjedő barlangrendszereket építettek ki, mint ahogyan Ataiszban is. Ezek az objektumok vallási és védelmi célokat is szolgáltak. Bármelyik lépcsőszerű kegyhelyet közelítette meg ellenséges szándékú csoport, úgy az értékeket mentve ér­tesítették a törzsszövetségi harcosokat, akik mindig a barlangrendszer veszélyben lévő pontjára vezényelték a legnagyobb védő erőt. Így a Nagyvíz emlékére kiépített rendszer biztosította a sokezer éves értékek megmentését.

Legnagyobb létszámban Kecső törzse menekült meg, amelyet a hun-keveredésű Herunok legtöbbször kecsuánnak gúnyoltak. Ez a név rajtuk maradt, ők alkották a menekültek magvát. Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a hosszú hegyvidéket soha nem hagyta el.

A herunok akkor főként halászattal foglalkoztak, míg asszonyaik lépcsős földmű­veléssel. Napisten helyett a koronás kígyó volt a védőjük.

A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték meg szent állatukat, a ja­guárt, hanem azok jóindulatára bízták magukat.

Az Asték törzs As fejedelem-asszonynak volt a tisztelője, de a Nagyszalában hajla­mosnak mutatkoztak más Égiek tiszteletére is.

Az Irokéz törzs Joskehé műveltség istenét tisztelte.

A Nahua törzs piaikjai Tonan földanyát tisztelték.

A Leguán törzs tagjai helyeselték, hogy minden törzstagbeli saját maga vívja meg végső harcát Halál piaikkal, Manitu segítségével.

A Hirig-manaj törzs tagjai a gerincüket törték a Halál viaskodás előtt a nagy va­dászmezőkre távozni akaróknak.

Az Elete törzsbeliek, a komik közül valók voltak, s a dámszarvast tisztelték.

Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt.

A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt, amelyik Kecső-Kapac-féle nagycsalád­jába később Béla fősámán benősült. Leghűségesebb sámánifjai lettek a testőrei a Napisten templomának. Nagyszellem-egyistenhívők voltak és Manitunak tetsző életet éltek.

A Karib törzsnek az volt a felfogása, hogy az emberek a Mama-Alpa által eldobált kövekből, míg az asszonyok a pálmafa magjaiból lesznek.

A Vótiták a vótok beházasodásából keletkeztek a vili törzsből. Ezek piaikjaiknak az volt a tanítása, hogy az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb, ha oda menekülnek.

A Mundán törzsbéliek is ugyanezt mondották, hogy a barlangok felső nyílásain és fagyökereken becsurgó víz keltette őket életre.

A Makah és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és fennsíkokról származtatják magukat.

Az Uzitó törzsbéliekhez az úz és kabar sámánok csatlakoztak és a tűz megszerzésének éltető erőt tulajdonítottak.

Maja ivadékai közül sokan a Maja törzshöz pártoltak. Napisten hívők lettek és Kukulkán öröktűz tudását átvették.

Ezen törzsek mindegyike a hegyek gerincén jött létre, majd kétfelé válva elindul­tak kelet felé. Később négy törzs lettek, s végül már mind a 18 törzs 8 felé osztódott. Kuszkónak az indijó-óm településéből 146 házasodási törzs keletkezett Manitu, az örökkévaló Nagyszellem tiszteletében. Manitu-óm, az Indijó-­óm belső magja pedig a patiszu uralkodásának központja lett.

A Nagyvíz örökké élt az As és Maja népek tudatában, az Ataiszból megmenekült emberek képzeletében. Az Ataisz és Amu elsüllyedt gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven, míg a Marja és Amu szigetvilágból megmenekülteket Maja közös néven hívták. Ilyenek vol­tak a Parszi- és Pamír-szkíták, akik a Gandás féle kunokkal és a hokjen-fokjen tör­zsekkel házasodtak össze. Ehhez a törzshöz tartozott Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel. Utódaiból sok kiváló hajós származott, akik meglátogatták azokat, akik az ataiszi ősföld Indus folyója környékéről Kuszkó vezetésével és az indijó hajósokkal száraz­földet értek a nagy kataklizma után.

Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön

Vissza