Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda
ETRUSZK
ROKONAINK
- Egy kis linguisztikai
és történelmi reflexió gyanánt -
(a szerző engedélyével)
Úgy
látszik, ez az esztendő nekem a meglepetések esztendeje - valamelyik
témakörben néhány hónappal ezelőtt írtam egy cikket «Meglepetés»
címmel, a
rosszakat és a jókat beleértve egyaránt. Annyi bizonyos, hogy unalomra még egy
másodpercnyi időre sem volt okom...
Szabadságra menetelem
előtt itt volt egy újabb meglepetés, amelyet egyenesen az «Il Mulino» könyvkiadó
kiadványkatalógusa «Nyelvészet és irodalomkritika» rovata szerzett nekem: ebben
a hónapban megjelenő finnugor-eredetet valló nyelvészek idegeit - mint jelen
sorok magyar-történelem szakos íróját, ki ez utóbbi hivatalos eredet-hagyományon
nőtt fel és lett fent említett szakos tanár - felborzoló, Mario
Alinei «Etruszk - Mint a magyar egy archaikus formája» c. könyvéről hírt
adó előzetes tájékoztató, amely az alábbiakat közli:
«A szerző bizonyítani
szándékozik az
etruszk rokonságát a magyarral az
európai nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként következtetett
elmélete alapján. Ezen állításának alapjául a két nyelv közötti számos nyelvi,
valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek hasonlósága szolgál. Ezek a
hasonlóságok tették lehetővé a szerző számára a legjobb etruszk tudomány elért
eredményeinek javarészének megerősítésével azokat tovább fejleszteni, s az
eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a mai napig még
lefordíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított szövegek megfejtését.
A könyv az etruszk őstörténet eddig elért eredményeinek újraértelmezésével, s
azzal az ősmagyarok honfoglalásának dátumának új hipotézisével zárul.»
(Fordította © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr
Melinda)
Noha a hír nem új, mert nemcsak jelen korunkban, hanem századokkal ezelőtt is
már felmerült - elég ha csak a magyar-etruszk rokonság mellett emlékezünk azokra
a hangokra, amelyek már pedzegették a magyar-sumér, magyar-kelta, magyar-japán
rokonságot, de ezen hangokat csak elfojtották, s most ismét különféle hazai és
nemzetközi fórumokon újból feléledtek, bár a hivatalos tudományos állásfoglalást
képviselők agyonhallgatják, s ugyanez történik itt olasz honban is, mert eddig
még semmiféle reakció nem jelent meg se pro se kontra sem a kiadó sorait, sem a
lent említett újságcikket követően. Mellesleg
megjegyzem, hogy a magyar-japán rokonsággal kapcsolatban van egy kisgyermekkori
emlékem, amikor anyai nagyapám mesélt nekünk az első világháborús fogságáról,
majd Japánba kerüléséről - amíg aztán az amerikaiak haza nem juttatták őt
felszabadított fogolytársaival együtt - említette, hogy a
magyar felszabadított hadifoglyokat a japánok meleg szeretettel fogadták, s nem
győzték mindig ismételni, s arra hivatkozni, hogy a «magyarok és a japánok
testvérnép». Ezenkívül napjainkban is találkoztam hazai izgalmas
szakemberek által írt szakcikkekkel, s egyikükkel még kapcsolatba is léptem.
(Erre majd még visszatérek később.)
Ezen hírrel felajzottan írtam a kiadónak, hogy recenzió céljából, éppenhogy
megjelenik a könyv, szíveskedjenek a szerkesztőségbe eljuttatni egy példányt.
Még nem láttam a könyvet, eddig még nem kaptam semmit, igaz, hogy még nem is
jelent meg a könyvpiacon a beharangozott könyv.
Éppen, hogy megérkeztem a tengerparti nyaralónkba, olvasom a «La Repubblica»
augusztus elsejei számában Cinzia
Dal Maso alábbi cikkét:
«A legújabb hír az etruszkokról: a magyarok rokonai»
Nem, nem tréfa: egy jeles
nyelvtudós 500 oldalt szentelt annak bebizonyítására, hogy a «titkok népének»
nyelve a sztyeppérõl származik. A könyv, amely hamarosan meg kell, hogy
jelenjen, máris megosztja a tudósokat. Professzor úr, elő a bizonyítékokkal!
Az
etruszkok Magyarországról jöttek? Mesének vagy az uborkaszezon tréfájának
tűnik, amely a toszkánaiakkal akarja elhitetni a magyar eredetüket. Az
elméletet azonban egy tekintélyes olasz nyelvész, az utrechti egyetem emeritus
professzora, Mario Alinei állította fel, aki ezen utolsó könyvében
csaknem 500 oldalon fejtegeti azt, amely szeptember elején jelenik meg a Mulino
Kiadó gondozásában. Napjainkban - mint ahogy az etruszkrajongók jól tudják -, az
etruszkok eredetének kutatása ismét divatos témává kezd válni.
A «titkok népe»,
mint ahogy mindig is emlegették őket a szakma bennfentesei, ennek ellenére
hasznosabbnak tartják történelmük tanulmányozását, semmint a bebizonyíthatatlan
eredetük kutatását. Csupán néhány hete látott napvilágot Giovanni Semerano «A
nép, amely legyőzte a halált. Az
etruszkok és nyelvük»/«Il popolo che sconfisse la morte. Gli etruschi e la
loro lingua» c. könyve (Bruno Mondadori, 163 oldal, 18,50 Euro). Giovanni
Semerano elmondta, hogy az etruszk az ókori Közel-Kelet nyelveinek, főként a
sémi nyelvek keveréke. Alinei most mindezt elveti s Ázsiából Kelet-Európába
vezet el bennünket.
Már a
könyvcím is magáért beszél: «Etrusco, una forma
arcaica di Ungherese» (Az
etruszk, mint a magyar egy archaikus formája). De mindez még
világosabbá válik Alinei által néhány éve kidolgozott «Kontinuitás-elmélet»-én
keresztül. Természetesen
nyelvi kontinuitásról van szó. Az őskortól, egyenesen a paleolitikumtól napjainkig.
A világ nagy nyelvcsaládjai nem az utolsó évezredek népeinek vándorlásainak
eredménye, hanem azok mindenkor egy meghatározott területen élő
népek nyelvei. Tehát el kell törölni az összes ázsiai és európai invázó népeket
idoeurópai nyelveink eredetének magyarázatát tekintve. Görög, latin, itáliai/«italicusok»
és kelta nyelvek rokoni kapcsolatban állnak egymással, mert mindig is léteztek
az illető helyeken.
Az
etruszk nyelv azonban nem, mert különböző. Ezt
mindenki tudja. Egy
ragozó (agglutináló) nyelv, amelyben a szógyök és a rag/toldalék összeolvadás
nélkül kacsolódik. Bővelkedik réshangokban (amelyek Alinei szerint a mai
toszkánai dialektusban élnek tovább). Jellemző vonások ezek, amelyek arra
utalnak e tekintetben, hogy az etruszk a magyarral megegyezik.
Ám Alinei igazi bizonyítékai a
tisztségek elnevezései lennének,
amelyek elnevezései hasonlóak a két nyelvben, sőt még szerepüket tekintve is
analóg. «Rendkívüli affinitások ezek» - magyarázza -, «amelyek nem lehetnek a
véletlenek következményei». Így nekilátott
az etruszk szövegek fordításának mind a már ismert eddig
lefordítottakat, mind a számunkra még megfejthetetleneket a
magyar nyelvvel való összefüggések figyelembevételével. Úgy tűnik, hogy ezen
kísérlete működőképes volt.
Ám, ha a nyelvészet meggyőző, hogyan igazítható hozzá
a történelem? A jelenleg elfogadott elmélet szerint
a magyarok a korai középkor folyamán érkeztek a mai Magyarország területére, s
legkorábbi nyelvemlékeik erre a korra vezethetők vissza. Az ekkori magyarok és
az első etruszkok között szinte két évezrednyi történelem telt el. «Igen ám, de
ma már sokan úgy gondolják, hogy a vándorlás jóval korábban ment végbe -
folytatja Alinei -, s egyenesen azt hiszem, hogy a
Krisztus előtti III. évezredben, az úgynevezett kurgán-betöréssel,
mely népek a Fekete-tengeri északi sztyeppékről érkeztek Európába.» Török népek,
s valóban, a magyar nyelv sok török nyelvi elemet tartalmaz, amelyek megkülönböztetik
az összes más finnugor nyelvcsalád nyelveitől, amelyhez tartozik. Tanulság: a
magyar nyelv különbözik a közeli nyelvektől mint az etruszk az itáliaiaktól/«italicusoktól»².
Alinei szerint mindkét népnyelv nem autochton¹, hanem hódító betörő. A magyarnak
sikerült egybeolvadnia a helyi nyelvekkel, míg az etruszk a legutóbbi dél-nyugat
felé irányuló magyar vándorlások egyikének köszönhetően kitartóbban őrizte meg
sajátosságait.
S hogy az etruszkok Magyarországról érkeznének,
mondja Alinei, azt a régészek már jó ideje bizonyították. Ez az elmélet
visszaszáll a hatvanas évekre, Hugh Hencken «Tarquinia
and Etruscan Origins» című
könyvében teljesedett ki, amelyben a szerző nyíltan beszél a «titkok népének» a
Kárpát-Duna-medencéből való bejöveteléről.
"Ellenben ennek az elméletnek nem volt nagy sikere", jegyzi meg Adriano Maggiani, a velencei egyetem etruszkológiai tanszékének docense. «Egy csupán a sok közül: hiszen minden szakkönyvtár rendelkezik egy önálló részleggel, amely az etruszkok eredetéről szóló könyveknek tartanak fenn. Kezdve egy bizonyos Annio di Viterbóval, aki 1498-ban az etruszk nyelv héber eredetét hangoztatta³, egészen a 20. századi legjelesebb nyelvészekig. Az egymástól időben és térben oly távol álló magyar és etruszk nyelv közötti Alinei által kimutatott hasonlóságok inkább jövevényszavak eredményei lehetnek; egy közvetlen eredet gondolata számomra nehezen elképzelhető.» Mindenesetre Alinei könyvének még meg kell jelennie és máris megosztja az etruszkológusokat s ez a «titkok népének» szerelmesei számára az egyedüli biztos tény.» (Fordította © Dr.Bonaniné Tamás-Tarr Melinda)
----------------------------------------------------------------------------------------------------
¹ Autochton: [e.:
'autohtón'] gör., 1.
bennszülött, ősi, törzsökös eredeti ; 2. geol.: helyben
keletkezett, keletkezési helyén maradt; 3. él.: őshonos.
² «Italicusok»: a dél-itáliai 'italicus' törzs nevéből az 'italicusok' gyűjtőnevet
kapták a görögöktől.
³ Sajó Tamás megjegyzése
az ő fordítása végén: «Pontosabban
nem héber, hanem arám eredetét, minthogy az egyik legjelentősebb etruszk
városból származó, s gyökereire nyilvánvalóan büszke Viterbói Annius, VI. Sándor
pápa titkára a reneszánsz korában hihetetlenül sikeres könyve révén – amely 17
általa hamisított ókori írást tartalmazott – azt igyekezett bizonyítani, hogy az
özönvizet túlélő Noé és családja arám nyelven beszélt, s a bárka megfeneklése
után közvetlenül az Ararát hegyéről vándorolt Etruriába*, a mai Toszkánába.»: ( http://www.studiolum.com/etruszk/ )
* Etrúria (ahogy annak idején én tanultam): Kr. e. VIII. sz.körül Etrúria
eredeti területe a Tiberis - Arnus -Tirrén-tenger által határolt vidék. A Kr. e.
VII. sz.-ban hatalmuk
Itália-szerte számottevő volt, és a VI. sz.-ban érte el tetőpontját, amikor
Tiberistől az Alpokig Itália egyharmadát uralták. Politikai szervezetük alapját
a tizenkét etruszk szövetsége alkotta (Arretium, Caere, Clusium, Cortona,
Perusia, Pirgi, Roselle, Tarquinii, Veii, Vetulonia, Volsini,
Vulci). A városok a nemzetségi rendszer felbomlása óta «királyságok» voltak,
eleinte választott királyokkal, akiknek a hatalmát azonban - Kr. e. VI. sz.-tól
- a megerősödött arisztokrácia korlátozta. (Az államhatalom jelképe a
vesszőnyalábba szúrt bárd, a bíborszínű tóga, a jogar és a trónszék.) Az
arisztokrácia jelentős kiváltságokat élvezett, a termelőmunkát a szabad
parasztok és rabszolgák végezték. Figyelmet érdemlő az etruszk nők kivételes
helyzete, amely eltért más korabeli népekétől. Egyes családi ügyekben önállóan
döntöttek, részt vehettek a nyilvános játékokban (gladiátori viadalokon), éppoly
szabadon viselkedhettek, mint a férfiak, a gyermekek pedig mindkét szülőjük
nevét, tehát anyjuk nevét is viselték...
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Íme egy kis ízelítő az egyik hazai - most még egyelőre a neve
legyen titok, mint maga a «titkos etruszkok» - etruszkológussal váltott
levelezésből:
«Köszönöm jelentkezését. Az Ön által ajánlott cikket már
megjelentettük magunk is a történelemmel
foglalkozó honlapunkon is. Magam éppen most készülök felvenni a kapcsolatot
Alinei professzorral, épp a napokban kaptam meg címét M... L... [szándékosan nem
közlöm a teljes nevet] nyelvész, politológus barátomtól, aki egy egyetemen
dolgozott vele Utrechtben, amíg Alinei haza nem tért Olaszországba.
Nos, Alinei indítékain nem vagyok meglepve, végtére is az
indoeurópai és sémita elszármaztatások erőtlennek bizonyultak. A magyar
közvetítésű sztyeppei eredet valóban fantasztikusnak hat, de csak akkor, ha a
Kárpát-medencét nem az európai ősműveltség terepének látjuk. Ezen bőven
keresztül ment a sztyeppei műveltség is, a Kárpát-medencében Kr. e. 2200 és IV. Béla
között éppen 29 alkalommal. Igazából fel sem tudom fogni, hogy Alinei nyugati
létére ekkora rizikót vállalt: Árpád honfoglalása előtt 2000 évvel magyar
jelenlétet Etrúriában feltételezni - hát ez arrafelé égetnivaló bűn lehet,
persze nálunk is. Hisz a mai verzió szerint Árpád előtt nem voltak magyarok itt
nálunk. És mégis igaza van, ebben nagyon tudom őt támogatni, de ő is engem.
Alinei jó nyomon jár, de a "fejvesztést" jelentő mozzanatot nem vállalhatja fel,
hogy tudniillik nem közvetlenül ránk hivatkozik, hanem a sztyeppére. Végtére
is, nem mondhatja ki helyettünk, hogy a Kárpát-medencében ősidők óta mindig
magyarul beszéltek, és még Árpád is csak beolvadhatott e nyelvi,
műveltségi közegbe.
Szívesen küldök Önnek egy példányt A magyar ókor első kötetéből,
hogy egyben láthassa azt, amiről írok. Nem tagadom, vannak a nyugatiak számára
nehezebben emészthető fejezetei is a könyvnek. Ennek fényében lesz majd
eldönthető, hogy elég lesz-e csak az etruszk anyagot körüljárni, vagy esetleg
később az egészet. A
két kötet 900 oldal.
Addig is könyvem angol előszavát mellékelem szeretettel...»
Az érintett etruszkológus - mint ahogy írja nekem - saját s
igen izgalmas irányzatot képvisel az otthon megszokotthoz képest. Mégsincs
egyedül abban, hogy a Kárpát-medence kőkori történelmét folyamatosnak tekintve,
bennünket az őseurópai nép leszármazottainak tekint.
De természetesen nemcsak magunkat, hiszen ha az Kr. e. 500 táján észlelhető
egységes európai műveltségre (nem civilizáció!) és egységes nyelvre gondolván
arra kell következtetnünk, hogy akkor a kelták, az etruszkok és mi is annak
leszármazottjai és örökösei vagyunk.
Hangsúlyozza, hogy a hazai kutatóink az Árpád előtti
Kárpát-medence történelméről hallani sem akarnak. Titokzatos etruszkológusom
viszont jogosan azt gondolja, hogy szülőföldünk történelme - akár 40 000 évvel
ezelőttől is - a miénk ugyanúgy, ahogy azt Európa más népei kétségek nélkül
gondolják. Emiatt azt a sajátunknak kell tekintenünk, és ennek megfelelően
megbecsülnünk. Mi ma nem állhatunk értelmi és érzelmi kapcsolatban kőkori,
újkőkori, bronzkori leleteinkkel, mert ezt nekünk nem tanítják. Azért dolgozik,
hogy ugyanúgy tisztelhessük, és a magunkénak tekinthessük akárhány ezer év
történelmét Magyarországon is. Biztos abban, hogy ez a törekvése vitákat okoz
majd, de ezt a kockázatot vállalnunk érdemes. Társadalmunk egészségesebb
mentális állapotára vágyva mindenképpen. Az egészséges népi öntudatot a
történelem is formálja...
Befejezésül itt van két kis részlet az ígért könyvből:
«......Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is
mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy 408-ban, mikor a nyugati gótok
Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel
segítségüket.¹ Eszerint az etruszkok saját maguk szabta végzetük beteljesedése
ellen semmit sem tettek. Belenyugodtak abba, hogy más nép részévé válva új
életet kezdhetnek. Ezért az etruszkok nem haltak ki, de hozzáidomulva a
latinokhoz, immár lélekben latinná alakulva újra kézbe vették a város sorsának
irányítását, miközben velük, helyettük, mint agymosott, átprogramozott nép,
megindultak a latin világbirodalom létrehozásának rögös útján. Teljes
műveltségük – általuk - tovább élt immáron a
latinok neve alatt, akik enélkül semmire sem mentek volna. A latinok hálából úgy
elfelejtették okosabbik felüket, hogy kétezer évvel később újra fel kell fedezni
őket. A történet ismerős már
korábbról is, szinte ugyanez történt Asszíriában is. Az előbbi történet viszont
megdöbbentő, mert a világtörténelemben most hallhatunk először egy nép saját
maga számára kijelölt életkoráról, saját maga szabta népi életének
beletörődéssel tudomásul vett befejeződéséről, sőt mi több, önkéntes
eltűnéséről. Most újra Pap Gábor Pilis-szindrómában írt, önfeláldozásról szóló
sötét gondolatai vetődnek elém. Hát mégis lehetséges lenne, hogy egy lélekben
emelkedett, kiművelt nép a közös tudat szintjén, magyarul népként megfogalmazva
közös életét, mint egy ember életének megállóit felvetítse valamiféle égi
megállókhoz népe sorsát? Képes legyen arra, hogy a maga által kijelölt népi kor
elérése után önként eltűnjön az árnyékvilágból? Népi élete alkonyán, a III-II.
században valóban komorak már a színek, sok, túl sok a halál. Talán nekik csak
átköltözést jelentett a másik domboldal kevésbé faragott, durvábbra vett kövei
közé, ahol a holtak birodalma állt. Hitük szerint egy másik világban élték
tovább földi életüket ugyanolyan kényelemben, mint korábban a fényesben. Ezért
talán nem is volt számukra olyan nagy szörnyűség új név alatt újra megjelenni,
szinte újjászületésként is felfogható. Jónéhány lappal fentebb éppen erről szólt
egy gondolat, ott akkor úgy látszott, mintha számomra az etruszkok nem is tűntek
volna el, csak ruhát cseréltek volna. Ha utólag megállunk egy pillanatra, azt
láthatjuk, hogy etruszkként valóban eltűntek, műveltségüket a durvalelkűek ölébe
borították, azok azonban nem javultak meg ettől. Egy Krisztusi gondolat, netán
előkép az ókorból. Feláldozásuk - profán elképzelés nyomán - a jelek szerint nem
a megfelelő alanyt érte, hiába való volt, mert emezek megokosodva úgy
kifosztották és feldúlták a Világot, hogy még ma is azt nyögjük. Éppen kedves
etruszk rokonaink ügyeit is szeretnénk rendbe tenni, mert a feláldozás után már
senki sem akar egykori valójukra ráismerni. Ez az elénk vetülő kép
etruszkjainkról valószínűleg még igen sokáig nem hagy békén bennünket,
megemésztéséhez, feldolgozásához a felismerés e rövid ideje biztosan nem
elég...»
¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában, Corvina, Budapest, 1977, 53-56.
o.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
«…Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjének a bolsenai
múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ezelőtt kőbe vésett neve olyan
megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten némán álltunk, mintha áldozni
készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép hite, keze nyoma előtt. "Itt találták
Bolsenában?" "Igen." Gondolatokba mélyedve, egyetlen szó nélkül baktattunk fel a
palota tornyába. A régész az ablakra mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó.
Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség – a megejtő látvány hihetővé teszi, hogy az
etruszkok ide helyezték legősibb istenségük – Fanum Voltumnae – lakóhelyét.
"Lehet, hogy a francia Blochnak és az orvietói Bizarri professzornak is igaza
van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig az egész táj megszentelt liget volt? A
Tinia-oltár csak valószínűsít, nem bizonyít¹"– mondja Szántó Lívia. Meglehet, de
hogy most a közelben jártunk, az biztos. Volsinii elemi erejű szakrális hely,
méltó egy Pantokrátor jelenlétéhez. (Tinia
ugyanakkor a hettita Tesup, a Tell Halaf-i Tesup, az urartui Teseba² azonosa.)
Nem tartom kizártnak, hogy Veii,
amely kísértetiesen hasonlít a Pilisre, korábban nem vitt-e hasonló
szerepet, a rómaiak évtizedekig tartó makacs ostroma erre mutathat. Glastonbury
után ide, Volsiniibe is el kell menjünk, hogy alaposabban és közelebbről
láthassuk meg azt, amit ott látni kell. Ezt éppen késői adatok erősítik meg,
hisz a Kr. u. IV. században Constantinus, a római császár újra engedélyezi
Volsinii évenkénti etruszk összejöveteleit. Mondja meg nekem végre valaki, -
hadd ébredjek fel - hogyan lehetséges az, hogy egy kipusztítottként,
beolvadtként, eltüntetettként nyilvántartott nép, hogyan képes négyszáz évvel
állítólagos eltemetése után szakrális központjának visszaállítása érdekében
olyan nyomást gyakorolni a római világbirodalom császárára, hogy az engedjen a
követelésnek. Sőt, 408-ban, nem sokkal a gótok római fosztogatása előtt papjaik,
táltosaik májjóslási szolgálatukat ajánlják fel.
A
hosszú csend, ami ezután következett majd ezer évre rá még egyszer újra
megszakadt. A fiatal ezerháromszázasok új csodát hoznak Európába. A reneszánsz
kezdetét Giorgio Vasari (1511-1574), A
legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című
munka híres 16. századi szerzője, az itáliai művészet nagy megújhodásának
kezdetét a 13. század végétől keltezi és Cimabue (1240/50-1302 után), illetve
Giotto (1267-1337) firenzei festők munkásságához köti.³ Az országot ezúttal
Toszkánának hívják, új mecénások is kerülnek, majd Petrarca, Dante, Boccaccio,
és a kibomló reneszánsz lelkületében újra viszontláthatjuk külsőre megváltozott
rokonainkat változatlan szellem kíséretében. Firenze, az újetruszk világváros és
a körülötte lüktető táj évszázados szárnyalása a szellem műve volt. Elemi erejű
kinyílása újra emberivé változtatta a halott földrészt. A fényre, tisztaságra,
megújhodásra vágyók, az inkvizíciók égett hústól bűzlő korától megundorodottak
végre friss levegőhöz jutottak, szellemük erejével felszámolták az
intézményesített keresztény terrort. Ráérzett erre Hunyadi Mátyás király
Magyarországa is, gyorsan elterjesztette a magyar lélekhez is közelálló időtlen,
de ott akkor mégis újra friss eszméket és gondolatokat.
Éppen
Toszkána, ez etruszk örökség soha ki nem halt tulajdonosa hirdette meg szellemi
szabadságharcát a már majd ezer éve sötétséget tanítókkal szemben.
Igen,
- hát persze, - éppen Toszkána, Etrúria szellemi és vér szerinti örököse, amely
végül Olaszországot is egyesülésre vitte derűs szellemével.*
-------------------------------------------------------------------------------------------------
¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina,
Budapest, 1977. 109-110. o.
² Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina,
Budapest, 1977. 159. o.
³ Rolf Toman (szerk.): Az itáliai reneszánsz. Kulturtrade Kiadó,
Budapest, 1998. 5. o.
* Szerzői
megjegyzés: Ez «kicsit fellengzős,
de talán nem átkoznak el érte, bizonyára a felismerés íratta velem».
Dr. Bonaniné
Tamás-Tarr Melinda
OSSERVATORIO
*** Ferrara e l'Altrove
***
http://www.osservatorioletterario.net/
©