Dr

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

ETRUSZK ROKONAINK

- Egy kis linguisztikai és történelmi reflexió gyanánt -

(a szerző engedélyével)

 

Úgy látszik, ez az esztendő nekem a meglepetések esztendeje -  valamelyik témakörben néhány hónappal ezelőtt írtam egy cikket «Meglepetés» címmel,  a rosszakat és a jókat beleértve egyaránt. Annyi bizonyos, hogy unalomra még egy másodpercnyi időre sem volt okom...

   Szabadságra menetelem előtt itt volt egy újabb meglepetés, amelyet egyenesen az «Il Mulino» könyvkiadó kiadványkatalógusa «Nyelvészet és irodalomkritika» rovata szerzett nekem: ebben a hónapban megjelenő finnugor-eredetet valló nyelvészek idegeit - mint jelen sorok magyar-történelem szakos íróját, ki ez utóbbi hivatalos eredet-hagyományon nőtt fel és lett fent említett szakos tanár - felborzoló, Mario Alinei «Etruszk - Mint a magyar egy archaikus formája» c. könyvéről hírt adó előzetes tájékoztató, amely az alábbiakat közli:

 

«A szerző  bizonyítani szándékozik az etruszk rokonságát a magyarral az európai nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként következtetett elmélete alapján. Ezen állításának alapjául a két nyelv közötti számos nyelvi, valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek hasonlósága szolgál. Ezek a hasonlóságok tették lehetővé a szerző számára a legjobb etruszk tudomány elért eredményeinek javarészének megerősítésével azokat tovább fejleszteni, s az eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a mai napig még lefordíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított szövegek megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet eddig elért eredményeinek újraértelmezésével, s azzal az ősmagyarok honfoglalásának dátumának új hipotézisével zárul.» (Fordította © Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda)

 

Noha a hír nem új, mert nemcsak jelen korunkban, hanem századokkal ezelőtt is már felmerült - elég ha csak a magyar-etruszk rokonság mellett emlékezünk azokra a hangokra, amelyek már pedzegették a magyar-sumér, magyar-kelta, magyar-japán rokonságot, de ezen hangokat csak elfojtották, s most ismét különféle hazai és nemzetközi fórumokon újból feléledtek, bár a hivatalos tudományos állásfoglalást képviselők agyonhallgatják, s ugyanez történik itt olasz honban is, mert eddig még semmiféle reakció nem jelent meg se pro se kontra sem a kiadó sorait, sem a lent említett újságcikket követően.  Mellesleg megjegyzem, hogy a magyar-japán rokonsággal kapcsolatban van egy kisgyermekkori emlékem, amikor anyai nagyapám mesélt nekünk az első világháborús fogságáról, majd Japánba kerüléséről - amíg aztán az amerikaiak haza nem juttatták őt felszabadított fogolytársaival együtt - említette, hogy a magyar felszabadított hadifoglyokat a japánok meleg szeretettel fogadták, s nem győzték mindig ismételni, s arra hivatkozni, hogy a «magyarok és a japánok testvérnép». Ezenkívül napjainkban is találkoztam hazai izgalmas szakemberek által írt szakcikkekkel, s egyikükkel még kapcsolatba is léptem. (Erre majd még visszatérek később.)

 

Ezen hírrel felajzottan írtam a kiadónak, hogy recenzió céljából, éppenhogy megjelenik a könyv, szíveskedjenek a szerkesztőségbe eljuttatni egy példányt. Még nem láttam a könyvet, eddig még nem kaptam semmit, igaz, hogy még nem is jelent meg a könyvpiacon a beharangozott könyv.

Éppen, hogy megérkeztem a tengerparti nyaralónkba, olvasom a «La Repubblica» augusztus elsejei számában  Cinzia Dal Maso  alábbi cikkét:

 

«A legújabb hír az etruszkokról: a magyarok rokonai»

 

   Nem, nem tréfa: egy jeles nyelvtudós 500 oldalt szentelt annak bebizonyítására, hogy a «titkok népének» nyelve a sztyeppérõl származik. A könyv, amely hamarosan meg kell, hogy jelenjen, máris megosztja a tudósokat. Professzor úr, elő a bizonyítékokkal!

   Az etruszkok Magyarországról jöttek? Mesének vagy az uborkaszezon tréfájának tűnik, amely a toszkánaiakkal akarja elhitetni a magyar eredetüket. Az elméletet azonban egy tekintélyes olasz nyelvész, az utrechti egyetem emeritus professzora, Mario Alinei állította fel, aki ezen utolsó könyvében csaknem 500 oldalon fejtegeti azt, amely szeptember elején jelenik meg a Mulino Kiadó gondozásában. Napjainkban - mint ahogy az etruszkrajongók jól tudják -,  az etruszkok eredetének kutatása ismét divatos témává kezd válni.

    A «titkok népe», mint ahogy mindig is emlegették őket a szakma bennfentesei, ennek ellenére hasznosabbnak tartják történelmük tanulmányozását, semmint a bebizonyíthatatlan eredetük kutatását. Csupán néhány hete látott napvilágot Giovanni Semerano  «A nép, amely legyőzte a halált. Az etruszkok és nyelvük»/«Il popolo che sconfisse la morte. Gli etruschi e la loro lingua» c. könyve (Bruno Mondadori, 163 oldal, 18,50 Euro). Giovanni Semerano elmondta, hogy az etruszk az ókori Közel-Kelet nyelveinek, főként a sémi nyelvek keveréke. Alinei most mindezt elveti s Ázsiából Kelet-Európába vezet el bennünket.

   Már a könyvcím is magáért beszél: «Etrusco, una forma arcaica di Ungherese» (Az etruszk, mint a magyar egy archaikus formája). De mindez még világosabbá válik Alinei által néhány éve kidolgozott «Kontinuitás-elmélet»-én keresztül. Természetesen nyelvi kontinuitásról van szó. Az őskortól, egyenesen a paleolitikumtól  napjainkig. A világ nagy nyelvcsaládjai nem az utolsó évezredek népeinek vándorlásainak eredménye, hanem azok mindenkor egy meghatározott területen élő népek nyelvei. Tehát el kell törölni az összes ázsiai és európai invázó népeket idoeurópai nyelveink eredetének magyarázatát tekintve. Görög, latin, itáliai/«italicusok» és kelta nyelvek rokoni kapcsolatban állnak egymással, mert mindig is léteztek az illető helyeken.

   Az etruszk nyelv azonban nem, mert különböző. Ezt mindenki tudja.  Egy ragozó (agglutináló) nyelv, amelyben a szógyök és a rag/toldalék összeolvadás nélkül kacsolódik. Bővelkedik réshangokban (amelyek Alinei szerint a mai toszkánai dialektusban élnek tovább). Jellemző vonások ezek, amelyek arra utalnak e tekintetben, hogy az etruszk a magyarral  megegyezik.

 

 Ám Alinei igazi bizonyítékai a tisztségek elnevezései lennének, amelyek elnevezései hasonlóak a két nyelvben, sőt még szerepüket tekintve is analóg. «Rendkívüli affinitások ezek» - magyarázza -, «amelyek nem lehetnek a véletlenek következményei». Így   nekilátott az etruszk szövegek fordításának mind a már ismert eddig lefordítottakat, mind a számunkra még megfejthetetleneket  a magyar nyelvvel való összefüggések figyelembevételével. Úgy tűnik, hogy ezen kísérlete működőképes volt.

 

Ám, ha a nyelvészet meggyőző, hogyan igazítható  hozzá a történelem? A jelenleg elfogadott elmélet  szerint a magyarok a korai középkor folyamán érkeztek a mai Magyarország területére, s legkorábbi nyelvemlékeik erre a korra vezethetők vissza. Az ekkori magyarok és az első etruszkok között szinte két évezrednyi történelem telt el. «Igen ám,  de ma már sokan úgy gondolják, hogy a vándorlás jóval korábban ment végbe - folytatja Alinei -, s egyenesen azt hiszem, hogy  a Krisztus előtti III. évezredben, az úgynevezett kurgán-betöréssel, mely népek a Fekete-tengeri északi sztyeppékről érkeztek Európába.» Török népek, s valóban, a magyar nyelv sok török nyelvi elemet tartalmaz, amelyek  megkülönböztetik az összes más finnugor nyelvcsalád nyelveitől, amelyhez tartozik. Tanulság: a magyar nyelv különbözik a közeli nyelvektől mint az etruszk az itáliaiaktól/«italicusoktól»². Alinei szerint mindkét népnyelv nem autochton¹, hanem hódító betörő. A magyarnak sikerült egybeolvadnia a helyi nyelvekkel, míg az etruszk a legutóbbi dél-nyugat felé irányuló magyar vándorlások egyikének köszönhetően kitartóbban őrizte meg sajátosságait.

 

S hogy az etruszkok Magyarországról  érkeznének, mondja Alinei, azt a régészek már jó ideje bizonyították. Ez az elmélet visszaszáll a hatvanas évekre, Hugh Hencken «Tarquinia and Etruscan Origins» című könyvében teljesedett ki, amelyben a szerző nyíltan beszél a «titkok népének»  a Kárpát-Duna-medencéből való bejöveteléről.

 

"Ellenben ennek az elméletnek nem volt nagy sikere", jegyzi meg  Adriano Maggiani, a velencei egyetem etruszkológiai tanszékének docense. «Egy csupán a sok közül: hiszen minden szakkönyvtár rendelkezik egy önálló részleggel, amely az etruszkok eredetéről szóló könyveknek tartanak fenn. Kezdve egy bizonyos Annio di Viterbóval, aki 1498-ban az etruszk nyelv héber eredetét hangoztatta³, egészen a 20. századi legjelesebb nyelvészekig. Az egymástól időben  és térben oly távol álló magyar és etruszk nyelv közötti Alinei által kimutatott hasonlóságok inkább jövevényszavak eredményei lehetnek; egy közvetlen eredet gondolata számomra nehezen elképzelhető.» Mindenesetre Alinei könyvének még meg kell jelennie és máris  megosztja az etruszkológusokat s ez a «titkok népének» szerelmesei számára  az egyedüli biztos tény.» (Fordította © Dr.Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda)

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------

 

¹ Autochton:  [e.: 'autohtón'] gör., 1. bennszülött, ősi, törzsökös eredeti ; 2. geol.: helyben keletkezett, keletkezési helyén maradt; 3. él.: őshonos.

² «Italicusok»: a dél-itáliai 'italicus' törzs nevéből az 'italicusok' gyűjtőnevet kapták a görögöktől.

³ Sajó Tamás  megjegyzése az ő fordítása végén: «Pontosabban nem héber, hanem arám eredetét, minthogy az egyik legjelentősebb etruszk városból származó, s gyökereire nyilvánvalóan büszke Viterbói Annius, VI. Sándor pápa titkára a reneszánsz korában hihetetlenül sikeres könyve révén – amely 17 általa hamisított ókori írást tartalmazott – azt igyekezett bizonyítani, hogy az özönvizet túlélő Noé és családja arám nyelven beszélt, s a bárka megfeneklése után közvetlenül az Ararát hegyéről vándorolt Etruriába*, a mai Toszkánába.»: ( http://www.studiolum.com/etruszk/ )

 

* Etrúria (ahogy annak idején én tanultam): Kr. e. VIII. sz.körül  Etrúria eredeti területe a Tiberis - Arnus -Tirrén-tenger által határolt vidék. A Kr. e. VII. sz.-ban  hatalmuk Itália-szerte számottevő volt, és a VI. sz.-ban érte el tetőpontját, amikor Tiberistől az Alpokig Itália egyharmadát uralták. Politikai szervezetük alapját a tizenkét etruszk szövetsége alkotta (Arretium, Caere, Clusium, Cortona, Perusia, Pirgi, Roselle, Tarquinii, Veii, Vetulonia,  Volsini, Vulci). A városok a nemzetségi rendszer felbomlása óta «királyságok» voltak, eleinte választott királyokkal, akiknek a hatalmát azonban - Kr. e. VI. sz.-tól - a megerősödött arisztokrácia korlátozta. (Az államhatalom jelképe a vesszőnyalábba szúrt bárd, a bíborszínű tóga, a jogar és a trónszék.) Az arisztokrácia jelentős kiváltságokat élvezett, a termelőmunkát a szabad parasztok és rabszolgák végezték. Figyelmet érdemlő az etruszk nők kivételes helyzete, amely eltért más korabeli népekétől. Egyes családi ügyekben önállóan döntöttek, részt vehettek a nyilvános játékokban (gladiátori viadalokon), éppoly szabadon viselkedhettek, mint a férfiak, a gyermekek pedig mindkét szülőjük nevét, tehát anyjuk nevét is viselték...

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Íme egy kis ízelítő az egyik hazai - most még egyelőre a neve legyen titok, mint maga a «titkos etruszkok» - etruszkológussal váltott levelezésből:

 

 

«Köszönöm jelentkezését. Az Ön által ajánlott cikket már megjelentettük magunk is a  történelemmel foglalkozó honlapunkon is. Magam éppen most készülök felvenni a kapcsolatot Alinei professzorral, épp a napokban kaptam meg címét M... L... [szándékosan nem közlöm a teljes nevet] nyelvész, politológus barátomtól, aki egy egyetemen dolgozott vele Utrechtben, amíg Alinei haza nem tért Olaszországba.

Nos, Alinei indítékain nem vagyok meglepve, végtére is az indoeurópai és sémita elszármaztatások erőtlennek bizonyultak. A magyar közvetítésű sztyeppei eredet valóban fantasztikusnak hat, de csak akkor, ha a Kárpát-medencét nem az európai ősműveltség terepének látjuk. Ezen bőven keresztül ment a sztyeppei műveltség is, a Kárpát-medencében Kr. e. 2200 és IV. Béla között éppen 29 alkalommal. Igazából fel sem tudom fogni, hogy Alinei nyugati létére ekkora rizikót vállalt: Árpád honfoglalása előtt 2000 évvel magyar jelenlétet Etrúriában feltételezni - hát ez arrafelé égetnivaló bűn lehet, persze nálunk is. Hisz a mai verzió szerint Árpád előtt nem voltak magyarok itt nálunk. És mégis igaza van, ebben nagyon tudom őt támogatni, de ő is engem. Alinei jó nyomon jár, de a "fejvesztést" jelentő mozzanatot nem vállalhatja fel, hogy tudniillik nem közvetlenül ránk hivatkozik, hanem a sztyeppére. Végtére is, nem mondhatja ki helyettünk, hogy a Kárpát-medencében ősidők óta mindig magyarul beszéltek, és még Árpád is csak beolvadhatott e nyelvi, műveltségi közegbe.

 

Szívesen küldök Önnek egy példányt A magyar ókor első kötetéből, hogy egyben láthassa azt, amiről írok. Nem tagadom, vannak a nyugatiak számára nehezebben emészthető fejezetei is a könyvnek. Ennek fényében lesz majd eldönthető, hogy elég lesz-e csak az etruszk anyagot körüljárni, vagy esetleg később az egészet. A két kötet 900 oldal.

 

Addig is könyvem angol előszavát mellékelem szeretettel...»

 

Az érintett etruszkológus - mint ahogy írja nekem - saját s igen izgalmas irányzatot képvisel az otthon megszokotthoz képest. Mégsincs egyedül abban, hogy a Kárpát-medence kőkori történelmét folyamatosnak tekintve, bennünket az őseurópai nép leszármazottainak tekint. De természetesen nemcsak magunkat, hiszen ha az Kr. e. 500 táján észlelhető egységes európai műveltségre (nem civilizáció!) és egységes nyelvre gondolván arra kell következtetnünk, hogy akkor a kelták, az etruszkok és mi is annak leszármazottjai és örökösei vagyunk.

 

Hangsúlyozza, hogy a hazai kutatóink az Árpád előtti Kárpát-medence történelméről hallani sem akarnak. Titokzatos etruszkológusom viszont jogosan azt gondolja, hogy szülőföldünk történelme - akár 40 000 évvel ezelőttől is - a miénk ugyanúgy, ahogy azt Európa más népei kétségek nélkül gondolják. Emiatt azt a sajátunknak kell tekintenünk, és ennek megfelelően megbecsülnünk. Mi ma nem állhatunk értelmi és érzelmi kapcsolatban kőkori, újkőkori, bronzkori leleteinkkel, mert ezt nekünk nem tanítják. Azért dolgozik, hogy ugyanúgy tisztelhessük, és a magunkénak tekinthessük akárhány ezer év történelmét Magyarországon is. Biztos abban, hogy ez a törekvése vitákat okoz majd, de ezt a kockázatot vállalnunk érdemes. Társadalmunk egészségesebb mentális állapotára vágyva mindenképpen. Az egészséges népi öntudatot a történelem is formálja...

 Befejezésül itt van  két kis részlet az ígért könyvből:

«......Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket.¹ Eszerint az etruszkok saját maguk szabta végzetük beteljesedése ellen semmit sem tettek. Belenyugodtak abba, hogy más nép részévé válva új életet kezdhetnek. Ezért az etruszkok nem haltak ki, de hozzáidomulva a latinokhoz, immár lélekben latinná alakulva újra kézbe vették a város sorsának irányítását, miközben velük, helyettük, mint agymosott, átprogramozott nép, megindultak a latin világbirodalom létrehozásának rögös útján. Teljes műveltségük – általuk - tovább élt immáron a latinok neve alatt, akik enélkül semmire sem mentek volna. A latinok hálából úgy elfelejtették okosabbik felüket, hogy kétezer évvel később újra fel kell fedezni őket. A történet ismerős már korábbról is, szinte ugyanez történt Asszíriában is. Az előbbi történet viszont megdöbbentő, mert a világtörténelemben most hallhatunk először egy nép saját maga számára kijelölt életkoráról, saját maga szabta népi életének beletörődéssel tudomásul vett befejeződéséről, sőt mi több, önkéntes eltűnéséről. Most újra Pap Gábor Pilis-szindrómában írt, önfeláldozásról szóló sötét gondolatai vetődnek elém. Hát mégis lehetséges lenne, hogy egy lélekben emelkedett, kiművelt nép a közös tudat szintjén, magyarul népként megfogalmazva közös életét, mint egy ember életének megállóit felvetítse valamiféle égi megállókhoz népe sorsát? Képes legyen arra, hogy a maga által kijelölt népi kor elérése után önként eltűnjön az árnyékvilágból? Népi élete alkonyán, a III-II. században valóban komorak már a színek, sok, túl sok a halál. Talán nekik csak átköltözést jelentett a másik domboldal kevésbé faragott, durvábbra vett kövei közé, ahol a holtak birodalma állt. Hitük szerint egy másik világban élték tovább földi életüket ugyanolyan kényelemben, mint korábban a fényesben. Ezért talán nem is volt számukra olyan nagy szörnyűség új név alatt újra megjelenni, szinte újjászületésként is felfogható. Jónéhány lappal fentebb éppen erről szólt egy gondolat, ott akkor úgy látszott, mintha számomra az etruszkok nem is tűntek volna el, csak ruhát cseréltek volna. Ha utólag megállunk egy pillanatra, azt láthatjuk, hogy etruszkként valóban eltűntek, műveltségüket a durvalelkűek ölébe borították, azok azonban nem javultak meg ettől. Egy Krisztusi gondolat, netán előkép az ókorból. Feláldozásuk - profán elképzelés nyomán - a jelek szerint nem a megfelelő alanyt érte, hiába való volt, mert emezek megokosodva úgy kifosztották és feldúlták a Világot, hogy még ma is azt nyögjük. Éppen kedves etruszk rokonaink ügyeit is szeretnénk rendbe tenni, mert a feláldozás után már senki sem akar egykori valójukra ráismerni. Ez az elénk vetülő kép etruszkjainkról valószínűleg még igen sokáig nem hagy békén bennünket, megemésztéséhez, feldolgozásához a felismerés e rövid ideje biztosan nem elég...»

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában, Corvina, Budapest, 1977,  53-56. o.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

 

«…Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjének a bolsenai múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ezelőtt kőbe vésett neve olyan megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten némán álltunk, mintha áldozni készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép hite, keze nyoma előtt. "Itt találták Bolsenában?" "Igen." Gondolatokba mélyedve, egyetlen szó nélkül baktattunk fel a palota tornyába. A régész az ablakra mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó. Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség – a megejtő látvány hihetővé teszi, hogy az etruszkok ide helyezték legősibb istenségük – Fanum Voltumnae – lakóhelyét. "Lehet, hogy a francia Blochnak és az orvietói Bizarri professzornak is igaza van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig az egész táj megszentelt liget volt? A Tinia-oltár csak valószínűsít, nem bizonyít¹"– mondja Szántó Lívia. Meglehet, de hogy most a közelben jártunk, az biztos. Volsinii elemi erejű szakrális hely, méltó egy Pantokrátor jelenlétéhez. (Tinia ugyanakkor a hettita Tesup, a Tell Halaf-i Tesup, az urartui Teseba² azonosa.) Nem tartom kizártnak, hogy Veii, amely kísértetiesen hasonlít a Pilisre, korábban nem vitt-e hasonló szerepet, a rómaiak évtizedekig tartó makacs ostroma erre mutathat. Glastonbury után ide, Volsiniibe is el kell menjünk, hogy alaposabban és közelebbről láthassuk meg azt, amit ott látni kell. Ezt éppen késői adatok erősítik meg, hisz a Kr. u. IV. században Constantinus, a római császár újra engedélyezi Volsinii évenkénti etruszk összejöveteleit. Mondja meg nekem végre valaki, - hadd ébredjek fel - hogyan lehetséges az, hogy egy kipusztítottként, beolvadtként, eltüntetettként nyilvántartott nép, hogyan képes négyszáz évvel állítólagos eltemetése után szakrális központjának visszaállítása érdekében olyan nyomást gyakorolni a római világbirodalom császárára, hogy az engedjen a követelésnek. Sőt, 408-ban, nem sokkal a gótok római fosztogatása előtt papjaik, táltosaik májjóslási szolgálatukat ajánlják fel.

  A hosszú csend, ami ezután következett majd ezer évre rá még egyszer újra megszakadt. A fiatal ezerháromszázasok új csodát hoznak Európába. A reneszánsz kezdetét Giorgio Vasari (1511-1574), A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című munka híres 16. századi szerzője, az itáliai művészet nagy megújhodásának kezdetét a 13. század végétől keltezi és Cimabue (1240/50-1302 után), illetve Giotto (1267-1337) firenzei festők munkásságához köti.³ Az országot ezúttal Toszkánának hívják, új mecénások is kerülnek, majd Petrarca, Dante, Boccaccio, és a kibomló reneszánsz lelkületében újra viszontláthatjuk külsőre megváltozott rokonainkat változatlan szellem kíséretében. Firenze, az újetruszk világváros és a körülötte lüktető táj évszázados szárnyalása a szellem műve volt. Elemi erejű kinyílása újra emberivé változtatta a halott földrészt. A fényre, tisztaságra, megújhodásra vágyók, az inkvizíciók égett hústól bűzlő korától megundorodottak végre friss levegőhöz jutottak, szellemük erejével felszámolták az intézményesített keresztény terrort. Ráérzett erre Hunyadi Mátyás király Magyarországa is, gyorsan elterjesztette a magyar lélekhez is közelálló időtlen, de ott akkor mégis újra friss eszméket és gondolatokat.

  Éppen Toszkána, ez etruszk örökség soha ki nem halt tulajdonosa hirdette meg szellemi szabadságharcát a már majd ezer éve sötétséget tanítókkal szemben.

  Igen, - hát persze, - éppen Toszkána, Etrúria szellemi és vér szerinti örököse, amely végül Olaszországot is egyesülésre vitte derűs szellemével.*

 

 -------------------------------------------------------------------------------------------------

¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 109-110. o.

² Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 159. o.

³ Rolf Toman (szerk.): Az itáliai reneszánsz. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998. 5. o.

* Szerzői megjegyzés:  Ez «kicsit fellengzős, de talán nem átkoznak el érte, bizonyára a felismerés íratta velem».

 

 Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

OSSERVATORIO LETTERARIO  

*** Ferrara e l'Altrove ***

http://www.osservatorioletterario.net/

 ©

Vissza