A 2335. medvetoros évben Riga fősámán fia, Tuliás lett az első a sámánképzés végén megtartott vetélkedőn, aki egyébként kiváló hajós is volt. Így azt a parancsot kapta, hogy induljon el egy hosszabb hajós kalandozásra, melynek során az indijó törzsek településeit érintve az uruki rokon népet kell felkeresnie. Emellett Riga fősámánnak volt egy másik, titkos parancsa is, miszerint 12 év alatt – a Nagyfog, azaz a mai Afrika teljes körbehajózásával - jussanak el a lettek legújabb településéig, s közben figyeljék meg, hogy az elsüllyedt Atlantiszból maradt-e még valamennyi szárazulat.
48(!) hajóval és 2400 fővel indultak útnak, s mivel mind a résztvevők száma nagy volt, mind a kalandozás várható időtartama hosszú, ezért fantasztikus szervezés előzte meg az indulást. Az első tárkány napjára Kilaji gyarmatára értek, ami a mai Tajvan szigetével azonos, s itt élelmet vettek fel a hajókra. Egy évvel később Fanszúr tartományában voltak, azaz a mai Szumátrán, ahol már akkor egy uruki gyarmat létezett. Itt is kaptak élelmiszert, amiért cserébe a kalandozók kemény munkával segítettek nekik a termény betakarításában. A harmadik évben jutottak el az Indus folyó menti Lar tartományba. Folytatták útjukat nyugat felé, majd egy évet Nippurban töltöttek. Itt is részt vettek az öntözéses gazdaságok munkáiban. Út közben többször megesett, hogy néhányan lemaradtak, vagy éppen csatlakoztak a kalandozókhoz, de arra mindig szigorúan ügyeltek, hogy a 2400 fős személyzet meglegyen. Mivel a kalandozás elsődleges célját ezzel teljesítették, itt kettévált a hajóhad. Az egyik fele maradt, hogy az uruki gyarmatbirodalmak között kereskedelmet folytassanak, míg a másik 24 hajó továbbindult a titkos megbízás végrehajtása céljából. Ám hamarosan újabb hat hajót elvesztettek, mivel Habos ordoszi beavatott egy sértődés miatt a mai Ádeni-öbölnél leszakadt és ott Haboshon néven egy gyarmatot alapított. A maradék 18 hajó továbbment, s a hatodik évben Magadin (a Madagaszkár-szigeten) kötött ki. Itt is vetettek, arattak, majd szárított húsokkal és gabonákkal felpakolva mentek tovább. A következő esztendőben már a Nagyfognál, azaz a Fokföldön kötöttek ki, ahol szintén elvetették a magvaikat. Sajnos a havazások miatt már nem tudták megvárni míg teljesen beérik a termés, s így féléretten hordták a hajókra. Annál nagyobb volt a termés a következő évben a Nagyfolyó (Niger) torkolatvidékén. A kilencedik évben értek a mai Mauritánia partvidékére, ahol hasonló éghajlat várta őket, mint Urukban. A régi surupaki feljegyzések alapján tudták, hogy valahol ezen a környéken láthatják meg Atlantisz maradványát. Míg 15 hajó legénysége a földeken dolgozott, addig Lótanu 3 hajóval elindult, hogy megkeresse azt. Bár a küldetés sikerült, és valóban megláthatták az egykori földrész déli partjának még meglévő szigeteit, ám ezért súlyos árat fizettek, mivel visszatértük közben viharba kerültek, s két hajójuk is elsüllyedt. Így a termény betakarítását követően már csak 16 hajóval tudtak továbbindulni. Egy évvel később értek Rabatiba (Rabat), ahol Őrsúr gondoskodása révén szintén bő élelemmel várták őket. Itt a legjobb állapotban lévő öt hajóra új legénységet vezényeltek és míg a többi hajót javították, Vizkaja rovósámán vezetésével körbehajózták az Atlantiszból megmaradt földdarabot. A 11. évben Vizkaja sámán öblében pihentek, s itt is elég nagy számban cserélődött a legénység. Ám a lettek, lívek, csudok és virolájok nagyon kitartóak voltak, s a 12. évben már az elaggott Riga fősámán városába értek. Az agg fősámán hordozószéken vitette ki magát a partra s boldogan ölelték meg egymást Tuliás fiával. Küldetésük sikerrel járt.