A répa, az egér meg a teremtéstan

A teremtéstannal foglalkozó oldalakon már láthattunk néhány példát a magyar népművészetbe beépült szimbólumokat illetően. De mivel természetesen nem csak a mi művészetünk, hagyományunk őrizte meg ezeket, most lássunk egy másik példát is, mégpedig az orosz kultúra területéről. Hiszen itt is számos példát lehet találni, gondoljunk csak mindjárt a matrjoska babákra. Biztosan mindenki látott már ilyen fából faragott, középen szétválasztható kuglifejű babát, ami belsejében újabb és újabb, másik babák rejlenek. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy a felülnézeti képéről rögtön a Víz őselemünkre asszociáljunk. Persze oldalt megnyitva – mint ahogyan az a mellékelt kis ábrán is látható – szintén jól érzékelhetők a térréteg-hullámok szimbólumai. Azok számára, akik szeretik az ilyen megállapításokat egy cinikus kézlegyintéssel elintézni, mondván, hogy az csak véletlen egybeesés, nézzünk egy másik példát is, kicsit jobban kielemezve.

Vajon ki ne ismerné a répa című orosz népmesét, amelyben öregapó talál a kertben egy olyan óriási répát, amit ki sem bír húzni a földből egyedül. Segítséget hív hát, és sorban csatlakozik hozzá öreganyó, az unokájuk, a kutyájuk, a macskájuk, míg végül egy szürke kis egérke segítségével lesz elegendő erejük ahhoz, hogy a répa kiszakadjon végre a földből.

Az első dolog, amit észre kell vennünk, már magának a répa geometriai formájának és a tachionnak, azaz a Tűz őselemünknek az analógiája. Öregapó – ebben az értelemben – egy tachionnal áll le küzdeni, s persze esélye sincs a győzelemre mindaddig, míg a répával szemben fel nem áll egy másik, a répánál még nagyobb tachion. Persze most joggal kérdezheti mindenki, hogy miről is beszélek én, ezért készítettem inkább egy kis ábrát, amivel talán jobban tudom szemléltetni, azt, amire gondolok:  

Nos, ez a tachion tehát nem más, mint a felsorakozó emberekből és állatokból összeálló alakzat. Mint látható így együtt valóban egy Tűz alakot adnak ki – ezt jelzi a felső kis segédvonal is. De ennél még mélyebben is értelmeznünk kell néhány dolgot. Figyeljük meg, hogy a répát húzó szereplők sorrendje sem mindegy. Legelöl áll ugyanis apóka, aki egyben a legidősebb is mindegyik között, őt követi anyóka, aki valamivel fiatalabb, majd az unoka, s végül az állatok szintén abban a sorrendben, hogy melyiknek nagyobb az átlagos életkora. Hiszen a tachion esetében is a legnagyobb időhullám az őt legelőször elhagyó, azaz a legidősebb időhullám. A sor végén – azaz a Tűz őselem elején - pedig a legfiatalabb tag áll, vagyis az egérke, akinek még a hosszú farkincájára is „szükség van” a szabályos tachion alakzat előállásához. Valami olyasmi szerepe lehet ennek, mint a vadászgépek orrára felszerelt dárdáknak - csak azzal együtt van meg az alakzatnak az a hegyes szöge, ami által a többszörös hangsebesség elérhető vele.

Azt hiszem eddig ez elég egyértelmű, no de ássunk picit még mélyebbre, de ehhez kicsit messzebbről kell indulnunk.

Létezik egy egyiptomi-kínai hieroglifa, egy kör közepén egy ponttal, melynek az egyiptomi elnevezése „ra”, az ókínai pedig „ré”. Ezt a jelet használta több napimádó nép is, és elterjesztették szerte Európában, Indiában, Iránban. Több sémi nép is elsajátította ezt, s az elnevezés több törzsi isten nevévé lett (a főistenük kedvenc felesége Ra-il, míg elsőszülött fia pedig Ra-ben). Ezen sémi törzsek némelyike nem tulajdonított jelentőséget a napon lévő folt vagy pont jelentésének, míg más törzsek papjai a pontot, mint a Nap fiát kezdték el értelmezni, s törzsüket tőle származónak tekintették. Az indoeurópai írásalkotók majdan továbbfejlesztették,  globalizálták a jelentését, s így lett a pont a körben a világ kiválasztott népe. A „Ra-fia” jel jelentését külön-külön értelmezvén a sémiek úgy döntenek, hogy megszilárdítják ezt a felfogást és a szent jelet megbontják. Megszületik tehát az újabb jel: egy kör, alul egy vonással. A sémiek továbbvitték ezt a jelet a szláv társadalmakba, akik azonban nemigen voltak képesek teljesen azonosulni ezen eszmékkel, így náluk már torzult formában maradt fönn.

Az orosz nyelvben vannak ma is olyan törzsszavak, amelyek megőrizték szemantikájukban a Nap-jel leírását, pl. rja-bina – pont az arcon (himlőhely), kicsi piros bogyó, berkenye (azaz a Nap színe és formája); ru-mjan – a Nap színe (piros); re-ben, rebja – pont a körben (has, anyaméh).

De a Nap-jelre visszatérve van az oroszoknak egy másik népmeséjük, melyben Rjaba, a bölcs tyúkanyócska tojik egy aranytojást, ami magát a Napot, vagyis a napjelet hivatott jelképezni. Ezt a tojást hiába verték, széttörni nem tudták, míg csak egyszer elő nem bújt belőle a Nap egyik sugara:

      -  Q – rje-pen (rje-pa) – „répa”

És ennél a pontnál vissza is jutottunk a répás mesénkhez. Apóka, anyóka, s a többiek ezen bizonyos Nap-jelek magyarázatának és megszemélyesítésének egyes szakaszait szimbolizálják. Győz az utolsó jel legtárgyiasabb magyarázata: az egér.

Egy legendájuk szerint a fürge kisegér felkúszott a teve fejére és elsőként látta meg a Napot. A nekibúsult teve köpött egyet, majd eltávozott, meg sem várva az égitest megjelenését. Ezért nincs a tevének saját esztendeje az ázsiai nap-kalendáriumban. Azonban éppen az egér évével kezdődik - micsoda véletlen... !

Vissza