Némasági
fogadalom
Szokatlanul nagy volt a nyüzsgés az aprócska településen. Az utca tele volt kalapos férfiakkal, fejkendős asszonyokkal, és még több vidáman lármázó gyerekkel, akik szinte mind azonos irányba tartottak. Régi szokás szerint minden esztendőben, almafavirágzáskor vásárt tartottak az akácos melletti tisztáson; erre készült épp a falu népe.
A hatéves kis Andris is szaporán szedte a lábát édesanyja mellett, miközben büszkén feszített az éppen egy évvel ezelőtt kapott meggypiros kis zekéjében. Bár apja korán elhalt egy bányaszerencsétlenségben, anyja, Annus pedig egyszerű szolgálólányként dolgozott, mégis szerencsésnek mondhatta magát. Kelemenék, akiknél Annus szolgált, a környék egyik legtehetősebb földbirtokos családja volt. Isten sajnos nem áldotta meg őket gyermekkel, hiába voltak már házasok több mint nyolc esztendeje. Így nem csoda, hogy Etelka asszony félig-meddig a sajátjaként kezelte a kis Andrist, lévén nem volt más aprónép a közelében, holott ő maga rajongott értük. Ő is ott lépdelt Annusék előtt, néha hátra-hátrapillantott, és ilyenkor mindig rámosolygott a kisfiúra.
Hamarosan odaértek a gondosan felállított bódék, és asztalsorok közé, majd beleolvadtak a nézelődő emberáradatba. A nagyságos asszony hamarosan ki is nézett magának egy szép abroszt a nagy ebédlőasztalukra. Kifizette, majd az Annus karján himbálódzó kosárba pakolta.
– No, Andriskám, láttál-e már valami szépet? – szólt kedvesen a fiúcskához. – Tudod, mint minden alkalommal, most is választhatsz magadnak egy vásárfiát, ami a szívednek a leginkább kedves az eladó holmik közül.
Andris nagyra kerekedett, csillogó szemekkel nézett a nőre.
– Hát, nekem sok minden kedves lenne, de még nem tudom, melyiket is válasszam – felelte bátran.
Etelka asszony csak nevetett.
– Hát, akkor csak nézelődj tovább. Aztán szólj, ha már sikerült eldöntened!
A kisfiú bólintott, aztán továbbaraszolt a soron. Nyakát nyújtogatva próbálta meglesni, miféle portékák sorakoznak a polcokon. Volt ott mindenféle, fazekas mesterek által készített edények, fából faragott kanalak és csuprok, ékszerek, bőrszíjak, kések, cifra szűrök, nemez menték, bőrcsizmák és saruk, és még rengeteg-rengeteg dolog, ami bár valóban szép volt, de a kisfiú egyiknek sem érezte igazán szükségét. Hamarosan azonban finom illat csapta meg az orrát. Odaértek a mézeskalácsos bódéjához, ahol szemet gyönyörködtető, különböző színű és formájú édességek sorakoztak. Kicsit odébb pedig diós égetett cukorkát, ördögszíjat, meg krumplicukrot kínáltak a kofák. A kisfiúnak már alaposan összefutott a nyál a szájában, ám a lelkiismerete mégsem hagyta, hogy megszólaljon. Ha valamelyik édességet választaná, azt bekapná egy pillantás alatt, aztán nem maradna belőle semmi. Pedig tavaly is olyan jó érzés volt, hogy hosszú időn át, nap, mint nap a kezébe vehette a kis zekét, nézegette, simogatta, magára próbálgatta. Lopva anyjára pillantott, mintha csak tőle várt volna biztatást. Ám abban az arcban nem látott mást, csak fáradságot és szomorúságot. Ráadásul Annus épp heveny köhögésbe fogott, hallotta tüdeje furcsa hörgését és sípolását. Kicsiny szívét rögtön megütötte valami különös érzés, s abban a pillanatban már tudta is, hogy valami egészen mást fog választani.
Már majdcsak a sor végére értek, a nagyságos asszony épp egy kontytűt nézegetett, amikor a kisfiúnak feltűnt, hogy egy szegényes külsejű ember a többi árustól kissé távolabb húzódva, egy földre terített kendőről árul valamit.
– Édesanyám! Ott mit árulnak? – rángatta meg az Annus karját.
– Nem tudom, eredj és nézd meg! Mindjárt mi is utánad megyünk.
Andris előre is futott, egyenesen az árushoz. Mire odaért a férfi épp elfordult onnan, és néhány méterrel odébb, egy kis kézikocsinál pakolászni kezdett valamit. A kisfiú körbenézett; különféle üvegcsék, tégelyek és dobozkák voltak körbepakolva a fehér vásznon.
Leguggolt melléjük, és nézegette, forgatta őket, próbálta kitalálni, mit rejthetnek az üvegcsék. Egyszer felnézett, hogy odahívja az árust, de legnagyobb rémületére egy másik ember állt vele szemtől szemben. Ez a férfi jóval idősebb volt, és földig érő hófehér csuhás köntöst viselt. S bár arcát fehér szakáll keretezte, arcán mégsem hagyott nyomot az idő, szemei pedig rendkívül mély bölcsességet, harmóniát és szeretetet sugároztak. Mosolyogva nézett a gyermekre.
Andris hirtelen megilletődött ugyan, de hamar összeszedte magát, és így szólt:
– Adjon Isten! Mit árul kend?
Ám az nem szólalt meg, csak mosolyogva mutatott kezével a portékái köré.
– De mik ezek?
A férfi továbbra sem szólalt meg, csak sejtelmesen nézett rá. A kisfiú nem értette a dolgot. El is fordult, hogy meglesse a másik árust, nem végzett-e már a pakolással, hogy kisegítené ebből a helyzetből. Szerencsére az épp akkor vette észre őt. Gyorsan sarkon is fordult és odalépett hozzá.
– Hozzám beszélsz, kis komám?
– Nem, illetve csak azt akartam kérdezni, hogy… – ám ebben a pillanatban elakadt a szava, mert az idős emberre akart mutatni, de ahol az egy pillanattal korábban ott állt, már nem volt senki és semmi. Andris villámgyorsan körbeforgatta a nyakát, keresve az öreget, vajon hová mehetett, ám sehol nem látta. Mintha csak a föld nyelte volna el.
Az árus látta rajta a rémület jeleit, hát próbált kedves lenni vele.
– No, mi a baj, fiacskám? Úgy nézel, mint aki kísértetet látott.
– Az előbb itt volt az a másik árus – hebegte.
– Miféle másik árus? Itt-e? Itt ugyan csak magam koptatom a füvet.
– De hiszen pontosan itt állt – mutatott a helyre. – Fehér köpönyegbe volt, egy szakállas idős ember.
– Fehér köpönyegben? Amit mondasz, az olyan, mintha egy fehér bencés szerzetest láttál volna, mert tudod, az ő küllemük éppen ilyen. De fehér bencést nem láthattál, mert ők ott élnek a kolostorban – mutatott a háta mögött elterülő erdőség felé. – És ők onnan ugyan ki nem jönnek. Nem is állnának szóba veled, mert némasági fogadalom köti őket.
Kissé elgondolkodva még hozzátette:
– Azért érdekes, hogy ez mondod. Ugyanis ezeket a gyógyfüveket és orvosságokat éppen ezek a szerzetesek készítették.
Andris nem talált szavakat, és tágra nyílt szemekkel nézett maga köré. Ennyire még soha nem hagyták cserben a szemei.
– No, de rá se ránts, kiskomám! Én is szoktam furcsa dolgokat látni, ha túlságosan meg találom húzni a pálinkás üveget. Aztán mondd csak, mi tetszik? Ugyan miféle bajra keresel orvosságot?
– Orvosságot? – a gyerek még mindig nehezen tért magához.
– Azt hát! Hiszen ezek gyógyfüvek, gyógyító olajok és kenőcsök.
Bár a kisfiú még mindig gyanakvóan tekintgetett maga köré, de azért sikerült egy újabb gondolatnak is beleférkőznie az elméjébe.
– Olyan szerek, amik meggyógyítják a beteg embereket? – kíváncsiskodott.
– Igen, olyanok.
– És olyan is van, ami a köhögést gyógyítja?
A férfi felemelt egy nagyobb üvegcsét.
– Ebben tizenkét féle gyógynövény esszenciája van. Ez nem csak a köhögést múlasztja el, de olyan erőssé válik tőle az ember, hogy soha többé nem lesz beteg. Csak 21 cseppet kell meginni belőle naponta, így ez az üveg szer majd egy esztendőre elegendő.
Andrisnak felcsillant a szeme és nagyot dobbant a kis szíve. Épp akkor ért oda Etelka nagysága és az édesanyja, aki most is csúnyán köhögött.
– Nagyságos asszonyom! – állt Kelemenné elé – Már tudom, hogy milyen vásárfiát szeretnék kérni magától.
– No, mit, lelkem?
– Ezt a gyógyszert, itt! – mutatott az árus kezében lévő üvegre.
– Orvosságot vásárfiának? Egy gyermeknek? Ki hallott már ilyet? – nevetett az asszony. – De hiszen nem is vagy beteg!
– Én ugyan nem, de az édesanyám az, és én ezt neki szeretném adni.
Etelka ajkáról lehervadt a mosoly, anyja is zavartan nézett rá.
– Válassz csak magadnak valami mást! – szólt Annus is, de a kisfiú nem tágított. Addig-addig mondta a magáét, hogy neki csakis ez kell, vagy semmi, hogy végül a nagysága engedett a kérésnek és kifizette a szert. Végül Andris boldogan vette markába az üveget.
Elindultak visszafelé. Pár lépés után a gyerek még egyszer visszanézett. Már szinte meg sem lepődött, hogy a fehér csuhás szerzetest ismét ott látta, ahol az előbb. Az árus talán kétlépésnyire állt tőle, mégis úgy tűnt, mintha nem látná, vagy legalábbis nem venné észre.
Az idős szerzetes a gyereket nézte, majd egy keresztet rajzolt a levegőbe. A kisfiú még egyszer belenézett a szemébe. S ami bölcsességet, harmóniát és földöntúli nyugalmat látott belőle sugározni, az egy életre nyomot hagyott benne.
Teltek-múltak az évek. Andris édesanyja meggyógyult. A fiú ezen túl is minden esztendőben ott járt a vásárban, és minden alkalommal figyelte az árust, aki a fehér bencések által készített portékákat árulta. Ha csak tehette, igyekezett a közelébe jutni, és tőle választani valami vásárfiát. Titkon abban bízott, hogy ismét megjelenik előtte az a fehér csuhás, titokzatos páter, de erre soha többé nem került sor. Azért mindig leállt kicsit beszélgetni az árussal, aki láthatóan egész sok mindent tudott erről a furcsa szerzetesrendről, és nagyon sok érdekességet mesélt neki róluk. Igaz, a legfontosabb kérdésére soha sem kapott kielégítő választ. Andrist ugyanis leginkább az érdekelte volna, hogy ezek a fehér bencések vajon miért tesznek némasági fogadalmat.
A férfi olyan indokokat sorolt fel, hogy talán csak ilyen módon akarnak elhatárolódni a mindennapok kínjai és csábításai elől. Meg hogy bizonyára azért vonultak ki az emberek világából, mert így közelebb tudnak kerülni Istenhez, s hogy csak ebben a néma világban képes kiteljesedni a szellemük. A fiú tudta, hogy mindez többé-kevésbé igaz is, azonban úgy érezte, hogy ezeken túl lennie kell még valamiféle magyarázatnak, valami rejtélynek, valami titoknak.
Olyannyira ez töltötte be minden gondolatát, hogy egy idő után megfogadta, ha nagy lesz, egyszer saját maga fog utánajárni ennek a furcsa szokásnak. Ki fogja deríteni, hogy mi készteti ezeket az embereket arra, hogy soha senkivel ne álljanak szóba. Fényt fog deríteni arra, hogy miért teszik ily hatalmas próbára az akaratukat és kitartó képességüket.
Annak ellenére, hogy egy sűrű erdőn kellett keresztülvágnia, – amit korábban mindig nagyon félelmetesnek tartott, – néha még a közeli kolostorhoz is elosont, s próbált a bencések után lesni. Igaz a magas falak aligha engedtek bármiféle betekintést. Maga sem értette, miként lehettek rá olyan nagy hatással. De tény, hogy lelki szemei előtt gyakran megjelent a szótlan szerzetes kedves arca, barátságos mosolya, bölcs tekintete. Néha pedig azt álmodta, hogy maga is a kolostor falai mögött van, a többi szerzetes között.
Amikor Andris betöltötte a 14. életévét, még gyakrabban elgondolkodott ezeken a kérdéseken. Miért dönt úgy valaki, hogy megfosztja magát a beszédtől, ami pedig lénye elválaszthatatlan része, miért tagadja meg önként épp azt a képességét, ami a többi élőlény fölé emeli őt? Vajon mi az a valami, ami ekkora lelki erőt ad ezeknek az embereknek ahhoz, hogy meg tudják tartóztatni önnön magukat?
Tudni akarása immár olyan mértékűvé vált, hogy elhatározta, itt az ideje, hogy saját maga keresse meg a válaszokat és magyarázatokat. Az árus segítségével utánajárt, miként léphet be a rendbe, majd egy szép napon az anyja és Etelka asszony elé állt, és bejelentette nekik, hogy be kíván állni a fehér bencések közé. A két asszony teljesen megdöbbent a hír hallatán. A nagyságos asszony mindenáron le akarta beszélni róla, de szerencsére édesanyja támogatta az elképzeléseit, így végül mindketten áldásukat adták rá.
Szinte a torkában dobogott a szíve, annyira izgatott volt, amikor először belépett a kolostor kertjébe. A magas falakkal körbekerített részen tizenhét cellaház állt, amelyek három sorban húzódtak egymás mögött. Középen egy templom tornya emelkedett a többi tető fölé, az épületegyüttes túlsó végét pedig egy nagyobb kőépület zárta le, ez volt maga a kolostor. Ide vezette be a szerzetes, aki a kapunál fogadta. Egy ajtóhoz kísérte, s kérte menjen be, mert ott várja őt a rend főnöke. András belépett a puritán, fehérre meszelt kis helyiségbe, ahol egy fehér csuhás alak állt az aprócska ablak előtt, és elmélázva bámult a távoli felhők felé. Az ajtó csukódás hangjára azonban András felé fordult. A fiú pedig egy pillanatra igencsak meglepődött, hiszen ugyanazt az alakot látta maga előtt, aki sok évvel ezelőtt a vásárban is feltűnt előtte. De ez a meglepettsége hamar el is illant, s a következő percben már szinte természetesnek, vagy inkább amolyan sorsszerűnek tűnt ez az egész. Már ebből tudta, hogy neki igenis ide kellett jönnie. Azt még nem igazán értette, hogy miért, de tudta, hogy az ő sorsa ekképpen már rég megíródott.
A főpap mosolyogva lépett hozzá. Ugyanaz a mosoly ült az arcán, mint egykor, ott a vásárban. Szemmel láthatóan az azóta eltelt idő semmilyen nyomott nem hagyott rajta, fehér szakálla ellenére arca most is sima volt, szelíd derűt és békességet tükrözött.
– Isten hozott fiam! – az öreg úgy ölelte meg, mint egy apa a rég nem látott fiát. – Én László atya vagyok. Látom, kicsit meglepődtél!
– Bocsásson meg atyám, csak…
– Nem kell mentegetőznöd. Hiszen mi már nagyon régóta ismerjük egymást. És nem csak ebben a földi életedben találkoztunk már, de számtalan évvel ezelőtt, más életeidben, sőt más planétákon is. Hosszú és erős barátság köt össze bennünket, még ha most nem is emlékezel erre.
Andrásnak egyre jobban kikerekedett a szeme a hallottak miatt, s immár meg sem tudott szólalni. Lelke mélyén azonban egy hang azt súgta, hogy mindez valóban így volt.
– Nos, épp azért lehetsz most itt, mert az előző életed tettei elegendő biztosítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy itt is meg tudj felelni az elvárásoknak. De tudnod kell, hogy aki hozzánk csatlakozik, annak szerénységét és alázatosságot kell tanulnia, mégpedig önként, mert mi senkit sem kényszerítünk. Aki komolyan követni szeretné a fejlődés útját, annak önnön magától kell beilleszkednie a rendünkbe. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a miénket kívül még ezernyi más út is létezik, ami elvezet a végcélhoz. Most pedig válaszolj, valóban hozzánk akarsz tartozni?
– Igen atyám! – rebegte a fiú kissé bizonytalan hangon.
– Rendben van, fiam. Elfogadom a döntésedet, de csak feltételesen. Az elkövetkező időszakban ugyanis az itteni élet meglehetősen egyhangú, mégis embert próbáló lesz a számodra, de az önfegyelem elsajátítása végett ennek így kell lennie. Így aztán félév múlva ismét felteszem majd neked ezt a kérdést. A mai naptól kezdve tehát hozzánk tartozol és őszinte szívvel újra azt mondom neked: Isten hozott, kedves András testvérem!
Ezzel valóban egy teljesen új élet kezdődött a fiú számára, ami tényleg eléggé egyhangúnak tűnt. Bár a rendnek megvolt a maga szigorú szabályzata, amit a pátereknek kötelességük volt betartani, ám a némasági fogadalmat még sem András, sem másik négy fráter nem tette még le hivatalosan, így rájuk egyelőre más szabályok vonatkoztak. Ezek a fiatal barátok a kolostor épületében laktak, és szabadon járhattak-kelhettek a kert egész területén. Ezt kezdetben élvezték is, így leginkább az udvaron, a szabadban sétálgattak. S bár a páterek a kolostort is csak indokolt esetben hagyhatták el, nekik megengedték, hogy lemenjenek a közeli halastavakhoz is. András nagyon szeretett itt lenni. Hiszen a környék festői szépségű volt. Több kisebb tó is kéklett egymás mellett, mögöttük pedig buja lombkoronájú fákkal benőtt domb emelkedett. Nagyon mély áhítat és nyugalom lengte körül ezt a helyet. Ám furcsamód azt tapasztalta, hogy rendkívül hamar elfárad. Ilyenkor visszament a szobájába, ahol lefeküdt és szinte azonnal mély álomba zuhant.
Később László atyától megtudta, hogy ennek az az oka, hogy a kolostor-együttest a Föld mágneses energiavonalainak kereszteződésében építették fel. Ez segített a szerzeteseknek abban, hogy jótékony, gyógyító energiával töltődjön fel a testük és szellemük egyaránt. Így könnyebbé válik majd kialakítani magukban egy olyan belső harmóniát, amely aztán abban is segít, hogy a felső világgal közelebbivé váljon a kapcsolatuk.
Ám ez a furcsa fáradékonyság napról napra egyre inkább megszűnni látszott, úgy tűnt a szervezete mindjobban hozzászokott ehhez az energiához, teste egyre inkább átvette ezt a finomrezgést. De amint egyre több energiát érzett magában, ezzel együtt egyre nagyobbá vált benne a tetterő is. Azonban egyelőre sem munkát nem adtak neki, sem tanítást nem kapott, amire pedig már nagyon vágyott. Nem csoda, hogy teljesen feleslegesnek érezte magát. A séták unalmassá váltak, a semmittevés egyre elviselhetetlenebb volt. Fogalma sem volt, mit kezdjen az idejével.
A páterekkel csak a közös étkezésekkor találkozhatott, azonban a már felesküdött szerzetesek ilyenkor sem beszélgettek. Így hát elég egyhangúak és hallgatagok voltak ezek a találkozások is. Csak addig hallott emberi hangot, amíg étkezés előtt László atya elmondott egy imát. András többször is megpróbált beszédbe elegyedni a többiekkel, de kérdéseire a testvérek mind csak a fejüket rázták, vagy igenlően bólintottak.
Így teltek el az első hetek.
Egy jó hónappal később azonban Andrásban meglehetősen felgyülemlettek az indulatok. Úgy érezte, hogy teljesen feleslegessé vált, őrá nincs szüksége senkinek és semminek. Egy szép napon aztán nem bírta tovább türtőztetni magát, és szinte nekitámadt László atyának.
– Atyám! Nem bírom tovább ezt a semmittevést. A többiek mind űzhetnek valami mesterséget, aminek haszna van. Én csak ténfergek és fetrengek egész nap. Kérem, adjon nekem is valami elfoglaltságot, mert különben elmegyek innen!
– Tudod fiam, amikor idekerültünk, kivétel nélkül mindnyájan átestünk ezen a válságon. Jómagam is. Ne aggódj, ez csak annak a jele, hogy most már késze állsz arra, hogy velünk együtt munkálkodj. Szedd össze magad, mert ezzel immár letetted az első vizsgát, igaz, hogy mindegyik közül a legkönnyebbet. Most már megkezdjük a kiképzésedet!
A kiképzés pedig azzal vette kezdetét, hogy mint a többi testvér, András is kapott egy külön kis lakrészt, egy saját kis cellaházat, ami azonban inkább hasonlított egy börtön tömlöcéhez, mint egy házhoz. A többi szerzeteshez hasonlóan az ő ideje legnagyobb részét is az imádkozás tette ki. Épp ezért volt kialakítva minden egyes házikóban egy kis kápolna is. A házikókhoz egy-egy kis kert is tartozott, amelyeket szintén magas fal vett körül, ezzel is megakadályozva azt, hogy a szerzetesek egymással találkozhassanak és beszélgethessenek. A bencések ugyanis idejük többi részében vagy a kertjük művelésével voltak elfoglalva, vagy a dolgozószobájukban munkálkodtak éppen, ki mit, a maga tehetsége és képzettsége szerint. Volt, aki az asztalosmunkákat kedvelte, míg mások bőr- vagy fazekasmesterséget műveltek, vagy éppen a maguk termesztette gyógynövényekből készítették az orvosságaikat. Ezeket aztán közvetítőkön keresztül juttatták el a vásárokba, piacokra, hogy némi bevételhez jussanak a kolostor fenntartásához. András is örömmel vette gondozásba kicsiny kertje zöldséges ágyását és néhány gyümölcsfáját. Időnként pedig fafaragással töltötte az idejét.
Mindezek mellett azonban immár megkezdődött a novíciusok valódi kiképzése is. Ez főként igen komoly fizikai edzést jelentett, hiszen fontos volt, hogy megtanulják teljes mértékben uralni a testüket. Amíg ugyanis a test nem kerül szigorú ellenőrzés alá, addig a lelket sem lehet a szellem ellenőrzése alá juttatni. László atya magyarázata szerint a lélek és a test megfelelő edzését követően kezdődik meg a szellem valódi ébredése, s ennek a folyamatnak a végén válnak képessé az Istennel, és a Teremtővel való egységesség érzékelésére. Így aztán keményen edzettek, de ez nem csak futásból, úszásból, vagy egyéb sporttevékenységekből állt, hanem elvégeztették velük a legalantasabb és legkeményebb fizikai munkákat is. Fát hasogattak, sziklát daraboltak, vizesvödrökkel szaladgáltak, vagy éppen latrinát takarítottak.
Hogy fejlődésük minél teljesebb legyen, természetesen elméleti képzést is kaptak. Megismerték a teremtés valódi folyamatát, az univerzum szerkezetét, és annak működési törvényszerűségeit. Külön tanulmányozhatták a Földön megjelenő életformákat, s az emberiség fejlődésének történetét. És persze rengeteget imádkoztak, meditáltak és kontempláltak.
András hamar meg is tapasztalta a képzések jótékony hatását. Alig telt el néhány hónap, és máris érezte, hogy imádsága közben egyre tágabbá válik a világ körülötte. Mintha csak köddé válnának és megszűnnének létezni az őt körülvevő fizikai falak. Elméje kiszélesedett, és egyszerre csak azt vette észre, hogy a közös étkezésekkor belelát a társai fejébe, belső hallásával hallja azok gondolatait. Talán ez az, amiért felesleges a fehér bencések számára a beszéd – gondolta magában. Azért tudta, hogy lennie kell itt még valami tiktoknak. Hiszen hamarosan próbákat kell kiállniuk, aztán esküt kell tenniük, csak így válhatnak majd teljes jogú tagjaivá a rendnek. Alig várta, hogy megtudja, vajon mi áll még mindezek mögött.
Újabb és újabb kemény próbák elé állították őket, ám azok az ifjú bencések, akik sikeresen letették első vizsgáikat, a későbbiekben betekintést nyerhettek az éteri könyvtár tudásanyagába is, amit másként Akasha krónikának is neveztek. Ennek segítségével az emberi történelem legrégebbi eseményei is láthatóvá váltak előttük, sőt még bizonyos jövőben bekövetkező események is. Időközben megtanulták uralni a tudatukat nem csak éber állapotukban, de álmuk közben is, majd újabb és újabb, korábban természetfelettinek hitt képességek birtokába juthattak. Olvasni tudtak egymás gondolatai között, képesek voltak tárgyakat pusztán az akaratuk segítségével mozgatni, sőt később a láthatatlan éteri anyagból új tárgyakat materializálni is. Testüket olyan szinten megtanulták uralni, hogy még a legzordabb téli hideg sem árthatott nekik, még ha egy szál ingben is mentek ki a szabadba. Aurájuk rezgését képesek voltak úgy szabályozni, hogy sem vihar, villámcsapás vagy vadállatok, sem semmi más vész nekik nem árthatott. De András azt is megértette, hogy mindez csakis akkor, és addig lesz így, amíg életük minden megnyilvánulása kizárólag Istenre irányul, amíg csak Isten akarata számít, s nem a sajátjuk.
A fiú – bár szinte minden vizsgafeladatot jól oldott meg – még mindig nem nagyon értette a némásági fogadalom lényegét. Érzékelik egymás gondolatait és látják azt, ami térben és időben máshol van. Ezek tényleg nem olyan dolgok, amit egy egyszerű hétköznapi emberrel el lehetne hitetni, vagy meg lehetne magyarázni, így valóban jobb is nem beszélni nekik róla – de azért a némasági fogadalom ehhez még mindig túlzásnak tűnt. Azért valahol legbelül gyanította, hogy ezzel még mindig nincs még vége a tanulás folyamatának, s hogy előbb, vagy utóbb erre a kérdésére is választ kap majd.
Két hosszú év elteltével András abban a tudatban volt, hogy ezzel a próbák sora lezárult, s immár sor kerülhet a fogadalom tételre, amit követően aztán a rend teljes jogú tagjává válhat, ám nem így történt.
Egy kora nyári napon összehívták mindannyiukat a kolostorban. László atya maga mellé vette Andrást, és másik két frátert, akik már minden szükséges vizsgát sikeresen letettek, és kérte tőlük, hogy kövessék őt. Rajtuk kívül még másik öt páter is csatlakozott hozzájuk, így összesen kilencen hagyták el a kolostort. Szótlanul mentek végig a zöldbe borult kolostorkerten. Hiába is próbáltak volna telepatikus úton kérdéseket feltenni, mind tudták, ezúttal felesleges lenne, úgysem kapnának rá választ.
Kimentek a kapun, le a tavakhoz vezető kis ösvényen, majd besétáltak az erdőbe. Itt már nemigen látták ösvénynek a nyomát, hát csak követték a vezetőjüket, s várták a pillanatot, hogy kiderüljön, hová is tart a menet. Mert annyit mindhárom ifjú szerzetes testvér érzett, hogy valami fontos és felemelő dolog vár most rájuk. Ugyanakkor most kicsit feszültebb volt a légkör, mint máskor volt a próbák előtt.
Pár perces sétát követően egy kis sziklás részhez értek. András még soha nem járt itt. A domb oldalából úgy két méter magasan egy kőperem állt ki, alatta sűrű bozót terült szét. Miután alaposan szétnéztek, és megbizonyosodtak róla, hogy senki nem látja őket, két páter széthúzta a buja ágakat. Feltűnt egy lapos szikladarab, ami a falnak volt támasztva. Egyikük elgördítette azt, és feltárult előttük egy barlang bejárata. László atya belépett rajta, és kérte, hogy ők is kövessék. A három fiatal mögött még három páter bement, de ketten kint maradtak – talán őrködni. A járat meglehetősen szűknek bizonyult, csak hétrét görnyedve, vagy négykézláb lehetett közlekedni benne. Ám kicsit odébb a barlang egyre szélesebbé vált, s hamarosan egy tágas sziklaüregben találták magukat.
Az idős pap megállt és feléjük fordult.
– Testvéreim! Ezúttal nem azért vagyunk itt, hogy a képességeitek eddigi fejlődéséről adjatok számot nekem. Mi több, ez egyáltalán nem szerepelt az én terveim között sem, ám a sors úgy hozta, hogy utána kell járjunk valaminek.
András és a másik két ifjú barát izgatottan pillantott a többiekre. Az öreg folytatta.
– A minap, a szokásos esti imádságom közben szörnyű látomásom támadt. Országunk teljes egészét tűz emésztette, népünk minden fiát és lányát vérbe fagyva láttam. Másnap megtudtam, hogy János és István testvérünk is ugyanezt a látomást látta aznap. Úgy érzem, valami rémisztő dolog van készülőben. Épp ezért szeretném, ha most közösen megidéznénk Urunk szellemét, hátha magyarázatot adna e borzasztó rémképekre.
Kis ideig elhallgatott, s végignézett a többieken. Mindenfelől kérdő, ám mindenre elszánt pillantások vették körül.
– Most bevezetlek benneteket abba a barlangba – mutatott az üreg túlsó vége felé. – Annak a vége már áthajlik egy másik világba, ahonnan könnyebben kapcsolatba tudunk lépni a felső világgal, s ahol ellenfeleink nem fedezhetik fel sem kilétünket, sem cselekedeteinket, mert védett hely az. Ott közösen megidézzük Urunk szellemét, s megtudakoljuk a látomás okát.
A tervvel kapcsolatban senkinek nem volt ellenvetése, így hát elindultak a sziklaterem túlsó vége felé, ahonnan a félhomályban épp, hogy kivehető volt egy sötétebb folt a falon. Sem fáklyát, sem más világítóeszközt nem vittek magukkal; ezúttal használniuk kellett a természetfeletti képességeiket a tájékozódáshoz.
A járat szűk volt, nyirkos és koromsötét, olyannyira, hogy még a saját kezüket sem látták. Amint egyre mélyebbre hatoltak benne, érezték, amint az egyre jobban lejt lefelé, ugyanakkor valami más, különös érzés is a hatalmába kerítette őket. A levegő egyre sűrűbbnek, saját testük pedig egyre könnyebbnek tetszett. Az időérzéküket is elveszítették, nemigen tudták már, hogy mióta is róják ezt a furcsa föld alatti utat.
Végül egy újabb üreghez értek, de ezt is csak érezték, s nem a fizikai szemükkel látták. Bár ez a hely jóval kisebbnek tűnt az előzőnél, annyira azonban elegendő volt, hogy körben, egymástól egyforma távolságra megálljanak benne.
A főpap egy latin nyelvű imába fogott, majd magyar nyelven folytatta a fohászt, a magyarok szent őseinek szellemeihez, és magához az Istenhez intézve azt.
Kis idő elteltével különös dolog történt – legalábbis a három ifjú számára, akik életükben először tapasztalhatták meg ezt az érzést. A lég, ami körülvette őket, hullámzani és örvényleni kezdett körülöttük. Majd úgy érezték, mintha valami megmagyarázhatatlan erő hirtelen felrántaná őket a végtelen magasságokba. S ekkor hirtelen világosság kerekedett, de olyan erejű fény volt az, amilyet még soha nem láttak. Valahonnan a távolból csodálatos, mennyei zeneszó áradt feléjük. Egyszerre minden olyan békésnek, és harmonikusnak tűnt.
Ekkor felfigyeltek rá, hogy két fénylő alak közeledik feléjük. S bár arcukat még nem láthatták, járásuk és tartásuk fejedelmi volt. Finom szövésű ezüstös fehér köpönyeg lengett körülöttük, s szinte suhantak a légben. A fiatalabb testvérek igencsak megilletődtek, mikor a közelükbe érve immár felismerték a személyüket, mert nem volt az más, mint maga Jézus és Szűz Mária.
Maga a főpap is nehezen találta a szavakat, de mint kiderült erre nem is volt szükség, jól tudta már a felső világ, hogy mi célból vannak itt.
– Üdvözlünk benneteket! – Mária hangja szinte csilingelt, hamvas arcáról örök fiatalság tükröződött, és sugárzóan szép volt.
– Ismerjük a jöttötök indítékát – szólt Jézus. – Tudni szeretnétek, hogy mit jelent az a látomás, amely több testvéretek előtt is megjelent. Sajnos jól sejtitek annak okát. Veszélyben van a hazátok és egész nemzetetek. A felső világ látása szerint hamarosan új uralkodótok lesz. Mária Terézia fia, József kerül majd a trónra, aki arra készül, hogy elorozza, és az országotokból kivitesse a Szent Koronát. József sajnos tisztában van vele, hogy ez a tárgy jóval több holmi koronázási ékszernél, s hogy a magyarság sorsának programja van abba belekódolva. Azt mi sem tudjuk biztosan, hogy ezt a programot valóban képes-e átprogramozni vagy sem, de már az is baj, ha csak elmozdítja a helyéről. Ezzel nem csupán a szent hagyományaitokat sértené meg, de már ezzel is változtatna népetek sorsán. Ha azonban a programba is képes belenyúlni, akkor oly nagy, és oly pusztító lenne ez a beavatkozás, amit hosszú évszázadok alatt sem tudna kiheverni a népetek.
Kis ideig elhallgatott, s ragyogó kék, bölcsességtől sugárzó szemeivel végignézett a szerzeteseken. Mindenfelől megilletődött, ámde mindenre elszánt pillantások vették körül.
– Szomorúság tölt el bennünket, hogy ilyen fájdalmas események miatt kell most találkoznunk – vette át a szót Mária. Ám szíveteket ne eméssze bánat, mert van megoldás a bajotokra. István királyotok nekem ajánlotta országotokat. Ne féljetek hát, nem fogom hagyni, hogy a népetek elvesszen. Mert bár sötétség borul most a világotokra, a negatív erők lassan túlerőbe kerülnek, de küldetése van még a magyarságnak a jövőben. Fontos küldetése. Teszünk róla együtt, hogy megmaradjatok.
– Mit kell tennünk, Uram? – törte meg a csendet egyikük.
– Azt nem akadályozhatjátok meg, hogy Józsefet királlyá válasszák, de még azt sem, hogy a korona a kezébe kerüljön. – szólt ismét Jézus. – Ha az ékszert eltüntetnétek onnan úgy, hogy nem maradna nyoma sem, annak szintén beláthatatlan következményei lennének. Erre nincs engedélyetek.
– No, de Uram, akkor mitévők lehetünk? – kérdezte a főpap.
– Nagy a Teremtő bölcsessége! – mosolygott Mária. – Van annak más módja is, hogy a programotokhoz senki ne nyúlhasson. Ha József koronát akar, hát kapni is fog.
– Úgy érted, hogy…
– Igen, úgy! Tudom, ez idáig mi magunk is azt tanítottuk nektek, hogy a természet rendjén változtatni nem szabad, azonban ezúttal kivételesen eltérhetünk e törvénytől. Engedélyt kaptatok rá magától a Teremtő Atyától. De tudnotok kell, annak is megvan az ára, hogy beavatkozhattok most a dolgok folyásába. Ennek fejében el kell rejtenetek Őt, mi több, ti magatoknak is el kell rejtőznötök egy időre.
– József többet tud a rendetekről, mint gondolnátok – folytatta Jézus. – Magasan fejlett negatív lelkek segítik őt. Amikor trónra lép, rögtön lépéseket fog tenni azért, hogy a szerzetesrendeket bezárassa, s hogy a szellemi fejlődésnek gátat vessen. Eljön az idő, amikor a gonosz túlerőbe kerül a jó felett.
– Ám ne ijedjetek meg fiam szavai hallatán! Lelketek tudja, hogy ennek így kell lennie. Hiszen ahhoz, hogy az emberiség újabb lépést tudjon tenni a lélek fejlődésének lépcsőjén, a rossznak elő kell bújnia rejtekéből, de majdan el is kell pusztulnia ahhoz, hogy a jó ismét virágozni tudjon. Hát rejtőzzetek el, és rejtsétek el Őt is mindaddig, amíg ismét el nem jő a ti időtök. Tudni fogjátok, hogy mikor következik be az. Mert mi mindig veletek vagyunk!
– Most menjetek, és cselekedjetek, amint mondottuk! – intett Jézus szelíden. – De ne feledjétek, mindarról, amiről itt szó volt, nem beszélhettek soha senkinek! Máskülönben az egész küldetésetek kudarcba fullad. Most rajtatok múlik az egész népetek sorsa.
A szerzetesek szó nélkül meghajoltak a két szentséges lény előtt, azok pedig úgy, ahogyan jöttek, távoztak is. Árnyalakjuk lassan beleolvadt a fénylő köd örvényébe. A látomás eltűnt, a szerzetesek pedig ismét ott találták magukat a sziklaüreg koromsötét gyomrában.
Andrásnak minden lelki erejére szüksége volt ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Szerencsére a nagyobb tapasztalattal rendelkező szerzetes testvérei nagy segítségére voltak ebben. Napokig ki sem mozdult házikója apró kápolnájából, folyton csak imádkozott, még táplálékot sem vett magához.
László atya közben újabb szertartást végzett a föld gyomrában lévő kis sziklavájatban. András és a többi fráter ezúttal nem vettek részt benne, csak a többi, idősebb páter. Azt azonban ők is nagyon is jól tudták, hogy mi a célja ennek a szernek, s hogy mi történt közben a Szent Koronával.
A szertartást követő nap a rend minden tagja összegyűlt a kolostor templomában. A főpap és két pátere fehér ruhában, ünnepi ceremóniát tartott. Közös imádságukban köszönetet mondtak az Égieknek azért, amiért segítettek a valódi Szent Koronát hosszú időre biztonságba helyezni.
Majd bejött a három fráter, és a szentéllyel szemben letérdeltek a kövezetre. Körülöttük mindenhol fehér gyertya égett. A rend főnöke felolvasta a némasági fogadalom szövegét. A három ifjú egyszerre ismételte utána. Hangjuk tisztán visszhangzott a nagy térben.
És András végre megértette, hogy miért is nem beszélhet a kolostor falain kívül ezentúl soha senkivel…