Társbolygó
- Aztán vigyázz magadra! – mondtam, ahogy átöleltem húgomat a kapuban. Morita fátyolos szemekkel nézett rám, s alig észrevehetően bólintott. Még kacsintottam rá egyet, miközben mosolyt erőltettem az arcomra, aztán sietve elindultam a járat felé. Sosem szerettem a búcsúzkodási ceremóniákat, talán mert magam is nehezen tudtam visszafojtani az érzelmeimet. Most minden eddiginél hosszabb útra indultam, mégsem engedtem a családtagjaimnak, hogy elkísérjenek a bázisra. A házunktól mindössze vagy százméternyire lehetett a legközelebbi járat-csatlakozó. Mégegyszer hátrafordultam, hogy szemeimen át teleitassam lelkem a gyönyörű táj képével, mielőtt belépek a fotocellás ajtón. Miközben a zsebemből egy kis mágneskártyát húztam elő, a tekintetemet már a terem jobb oldalán elhelyezett terminálsor nyílásain járattam. Bedugtam az egyikbe, aztán beütöttem néhány kódot, majd a következő pillanatban már vissza is jelzett egy kis zöld lámpa, hogy rendben van. Újabb ajtón mentem át miközben néhány ember szemből átsietett a kis csarnokon. A váróba értem, ahol már jóval nagyobb volt a nyüzsgés, egyesek az étkezőnél ettek-ittak, mások valamely telnet monitor előtt állva néztek információ után, néhányan pedig a padon ülve vártak valakire. A túlsó oldalon megannyi különböző színnel és kóddal jelzett mozgólépcső indult tovább, némelyek le a föld alatti szintekre, mások fel a hidakra. Én is megkerestem a számomra szükségeset, hogy elérjem a következő trén-járatot.
A bázison nagy volt a nyüzsgés, ezüstszürke overallos emberek igyekeztek céljuk felé a folyosókon és a csarnokokban. Miután túljutottam az azonosítás és beléptetés kényszerű folyamatán, sietve léptem át a C-12-es blokk bejáratát, melynek egyik tárgyalótermében már vártak a társaim. Körbeüdvözöltem mindenkit, majd megálltam az átlátszó fal előtt, mely az indítótérre nézett, ahol egy szivar alakú hatalmas gépezet várta méltóságteljesen a felszállást. Ahogy csodálattal telve bámultam ezt a fekete óriást, kimondhatatlan örömet éreztem, hogy én is részt vehetek ebben az expedícióban. Régi vágyam teljesült ezzel, ugyanakkor arra is büszke voltam, hogy a nagyapám és apám után végre én is teljesíthettem ezt a küldetést, hisz ők is jártak ott annak idején. Igaz, már a tanulmányaim befejezése óta részt vettem a Kozmikus Felügyelő Intézet kutatási programjaiban, de még egy évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy ilyen hamar be is választanak a következő látogató csoportba.
Ahogy álltam ott, hirtelen megrohantak a gyermekkori emlékeim, amikor a nagyapám elbeszéléseit hallgattam. Mesélte, hogy réges-régen micsoda szenzáció volt, mikor felfedezték azt a bolygót. Hónapokig másról sem lehetett hallani. Aztán megszervezték az első expedíciót, ami szintén nem várt eredményeket hozott. Kiderült, hogy a bolygó felszíne, éghajlata, állat és növényvilága döbbenetesen hasonló az itteniekhez. És az ott élő humanoidok! Az volt csak a nagy meglepetés! Igaz, hogy körülbelül két fejjel alacsonyabbak voltak a bolygó nagyobb tömegvonzása miatt, no meg érdekes módon eggyel kevesebb ujjuk volt a kezükön, de egyébként a biológiai felépítésük nagyon hasonló volt a miénkhez.
Nagyapám arról is mesélt, hogy milyen tragédia történt később ezen a bolygón, amikor egy idegen horda engedély nélkül letelepedett a bolygóra és technológiai fölényüknél fogva hatalmuk alá kerítették az ott élőket. Majd, mikor a technológiai fejlődésük meghaladta a saját szellemi fejlettségüket, olyan méretű katasztrófát okoztak, amit csak nagyon kevesen éltek túl, s a kényszerítő körülmények miatt azok is lesüllyedtek a majomemberek szintjére, egyes csoportok pedig kannibállá váltak. Ekkor született meg a Külső Civilizációkat Felügyelő Bizottság döntése, miszerint Társbolygónak nyilvánítják a helyet. Ez azt jelentette, hogy segíteni kell őket a fejlődésükben, s erre a célra egy hosszú távú programot dolgoztak ki, melyet csak számos további expedícióval lehetett megvalósítani.
Az ezt követő látogatások elsődleges célja az emberevés megszüntetése volt. Kapcsolatba kellett lépni velük, de ez nem volt egyszerű, mert látván az égből leereszkedő járműveiket, hanyatt-homlok elmenekültek még a környékről is. A 15-17 évenként indított látogatások során meg kellett tanítani őket a vadászat, halászat, és a kezdetleges földművelés elsajátítására. Még vetőmagokat és pulikat is vittek nekik, csakhogy gyorsítsanak a fejlődésük menetén.
Nagyapám elbeszélése szerint egyszer az is megesett, hogy az egyik expedíció hajója visszatérésükkor egy hegység oldalához ütközött, a kőzet erős mágnesessége miatt. A megfelelő biztonsági rendszernek köszönhetően senki sem sérült meg komolyabban, viszont a hajó akkora kárt szenvedett, hogy nem tudták megjavítani. A legénység kénytelen volt asszimilálódni, és a hátralévő életüket ott leélni. Sikerült is beilleszkedniük, és fenn tudták tartani magukat, hisz a sziget éghajlata ehhez kiváló segítséget nyújtott. Földet műveltek, állatokat tartottak, gerendaházat építettek maguknak. Kezdetben elkülönülten éltek a helyiektől, néhány generációt követően azonban be kellett látniuk, hogy a vérfrissítés miatt szükségük van a helyiekkel való keveredésre. Erre a célra persze kiszemelték a legerősebb és legértelmesebb egyedeket. A két civilizáció lassacskán összeboronálódott, s két réteg alakult ki: az elmaradottabb, tisztán helyi vérvonal, és a vegyes, értelmileg sokkal fejlettebb réteg, akiknél ily módon már többféle vércsoport is kialakult, s ők váltak úgymond a többiek vezetőivé, ahogy a mieink nevezték őket, beavatottakká. Ezek az emberek persze egyből a mi nyelvünkön tanultak meg beszélni, bár erre a többiek is elég fogékonynak mutatkoztak. Kezdetben sok olyan gyermek született, akik a mi jegyeinket és értelmi szintünket örökölték, őket mindig be is vonták a Társbolygó további programjaiba.
Nagyapám aztán arról is mesélt, hogy később egy meteorit becsapódás miatt elsüllyedt a sziget, ahová a látogatók jártak. A mieink előre ki tudták számítani a becsapódás idejét, és a beavatottakat értesítették is róla. S bár nagy tömeget tudtak kimenteni a szigetről, ám sokan így is meghaltak. Akik megmenekültek, szerteszét szóródtak a többi kontinensen. Ezzel a bolygó fejlődésének egy újabb korszakához érkezett, hiszen a tanításokat a beavatottak, immár sokkal szélesebb körben adhatták tovább.
- Arnó! Gyere, kezdünk!- rázta meg a vállam Eridu, egy vékony, szőke srác, aki mérnökként dolgozott a bázison. Észre sem vettem, hogy az Irányító Bizottság tagjai közben megérkeztek, s már helyet is foglaltak a terem közepén lévő emelvényen. Megkezdődött a szokásos eligazítás, aminek igazából semmi jelentősége nem volt, hisz már mindannyian tisztában voltunk a dolgunkkal. Bár tény, hogy a Társbolygó program most következő lépése sem lesz gyerekjáték. Igaz, hogy az utóbbi 50-100 évben hihetetlenül sokat fejlődtek, de hozzánk viszonyítva még mindig 8-10.000 éves technológia és szellemi elmaradottságban voltak. Bizonyára több látogatásra is szükség lesz ehhez a feladathoz, hisz nem kevesebbről van szó, mint a háborúskodások megszüntetéséről. Nagyapám mesélte, hogy annak idején ez nekünk sem ment olyan könnyen. Sok-sok vér hullott el, mire minden népcsoportunk felszámolta a saját hadseregét, s beszüntette a fegyverkezést. Biztos, ami biztos, azért közös finanszírozásból ma is fenntartanak egy békefenntartó hadtestet, de szerencsére nem sok dolguk van, inkább csak felügyelnek.
Az eligazítás a végéhez ért, már csak a jókívánságok voltak hátra a bázison maradó kollegák részéről és néhány hátba veregetés kíséretében. Az indítás előtt azonban volt még egy fontos dolgunk: a meditáció, amin már csak mi, a látogató csoport tagjai vettünk részt. Átvonultunk hát az épület keleti szárnyában lévő szentélybe, hogy elvégezzük az ilyenkor szokásos gyakorlatokat és megkapjuk az utazáshoz szükséges behangolást. Sorban leültünk egymás mellé a félkörívben elhelyezett székeken, Etana, Tura, Nekese, Tangut és én a bal oldalon, a lányok, Telena, Nagita és Kianka pedig a jobb oldalon. Ez egy jó fél órát vett még igénybe, de mindannyian teljes lelki nyugalommal és öntudattal felvértezve indultunk a híd felé, hogy végre elfoglalhassunk helyünket a hajóban. Néhány perc elteltével készen álltunk a startra.
Míg a sötét űrben száguldottunk, hogy elérjük a legközelebbi dimenziókereszteződést, ismét elgondolkoztam azokon az embereken. Mi lesz, ha nem tudunk segíteni rajtuk? Mi lesz, ha egyszerűen nem veszik tudomásul a javaslatainkat? Túl nagy volt a tét, és túl kevés az idő. Telena valószínűleg belelátott a gondolataimba, mert odajött és vigasztalóan meresztette rám a gyönyörű kék szemeit. – Mi mindent megteszünk, amit csak lehet – mondta halkan és biztatóan. – Hát persze. Mindent.
Közben a hajónk odaért a szükséges kereszteződéshez, úgyhogy ideje volt munkához látnunk. Megkezdtük az adatok elemzését és a szükséges koordináták beállítását a téridő-horgony beállításához, hogy a visszatéréskor majd pontosan ugyanoda érkezhessünk. Kissé bonyolította a helyzetet, hogy a sebesség fokozása miatt előbb egy magasabb dimenzióra kellett átállni, a célbolygó viszont eggyel alacsonyabb rezgésszinten volt, úgyhogy utána kettőt kellett visszaugrani. Mindez rendkívüli figyelmet és körültekintést igényelt mindannyiónktól. Már csak a célbolygón kellett lefoglalni a leszállóhely paramétereit, s megkezdődhetett a rezgésszint átállítása.
Nagyapa mesélte, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie, mire ilyen szintű technológiát tudtak kifejleszteni a tudósaink, s ehhez arra kellett rájönniük, hogy a tudomány magában véve kevés, a spirituális fejlődés legalább olyan fontos, mert igazi eredményeket csak a kettő összekapcsolása révén lehet elérni. Sokáig erős korlátot látszott jelenteni a fénysebesség, míg rá nem jöttek arra, hogy magasabb dimenzióba átlépve ez is megsokszorozható.
- Átállás vége. Sikerült gyerekek, itt vagyunk! – Etana hangja törte meg a várakozástól terhes csöndet. Ő lett most a parancsnok, nem véletlenül. Neki ez már a harmadik látogatása volt oda. Mindannyian a kivetítő felé fordultunk, ahol izgő-mozgó szemcsék sokasága kezdte kirajzolni az űr előttünk elterülő szeletének képét. Telena az ideális, 230 centis karcsú termetével mellém simult és titokban megszorította a kezem. Neki is ez volt az első útja oda, s bár jól titkolta, legalább olyan izgatott volt, mint én. A kép végül kitisztult, s végre megpillanthattuk a Társbolygót. – Ez csodálatos! – álmélkodott Telena, s elragadtatásában éreztem, amint mind a hat ujját a tenyerembe vájja. Tényleg gyögyörű volt, ahogy kék fényt árasztva ott pompázott előttük az űr sötétjében. Egy percig mindenki némán bámulta a kivetítőt, majd Etanához fordulva Tangut szólalt meg:
- Szerinted sikerülni fog nekik?
- Őszinte legyek? Nincs sok esélyük, de azért…
- Nagy kár volna értük, meg ezért a …..Ők hogy is hívják ezt a bolygót?
- Csak úgy, hogy FÖLD.
- Hát akkor, munkára fel!