Az utolsó három szívdobbanás

Hatu egy fából faragott alacsony padon térdelt, és elrévülten bámult maga elé. A föld alatti kápolna sűrű sötétségét csupán a szentély közepén elhelyezett tűztartó üstben lobogó lángok gyér fénye törte meg. A táncoló tűznyelvek fénye csillogva tükröződött vissza a falak aranyborítású díszítéseiről, és a jáde szobrok finoman megmunkált felületéről. Még arra sem figyelt fel, hogy léptek egyre erősödő dobogása szűrődik be a folyosóról, csak akkor rezzent össze, amikor nagyot csikordulva kinyílt az ajtó. Két földig érő köpönyegbe öltözött ifjú állt a küszöbön, kezükben lobogó fáklyákkal. Hatu ismerte őket, a sámánképző iskola tanoncai voltak.

– Itt az idő! Készen állsz, uram? – kérdezte egyikük. Hangjából mintha bizonyosféle tisztelet csengett volna ki.

Ez kissé megütötte a fülét. Vajon mennyit tudhatnak ezek az ifjak? – tűnődött Hatu magában. Talán gyanítják, hogy valami jelentőségteljes dolog van készülőben, de a teljes igazságot biztosan nem sejtik. Még ők sem sejthetik!

Fejét lassan felemelve fordult a két fiú felé, de egy szót sem szólt, csak bólintott. Méltóságteljesen felállt, és az ajtóhoz lépett. Az ifjak két oldalról közrefogták, úgy mentek végig egy igen hosszú folyosón, amelynek falaira erősítve szintén fáklyák égtek.

Elhagytak egy jobb oldalra eső elágazást – Hatunak eszébe villant, hogy idefelé ezen az úton jött, ám a kísérői határozott léptekkel haladtak tovább egyenesen. Hosszú percek teltek el, miközben ide-oda kanyargott az út előttük, majd egy szélesebb csarnokon is keresztül­haladtak.

Hatu, miután kellőképpen kizökkent az előbbi révületéből, tekintetét körbehordozta a helységen. Jól tudta, hogy egy hegység gyomrában vannak éppen, amit őseik gondos kezei munkáltak meg, vájtak ki, csiszoltak simára több emberöltőn keresztül. Azzal is tisztában volt, hogy ez a bonyolult, ám egybefüggő alagút rendszer az egész Birodalmat behálózza.

Mivel Óm-jelzéssel született, fiatalon elvégezte a sámánképző iskolát, azóta a föld alatti rendszer nagy részét jómaga is bejárta, némely szakaszait pedig már úgy ismerte, mint a tenyerét. Lelki szemei előtt szinte meg is jelent az alagút-rendszer térképe.

Valahol ott balra, talán csupán egy futásnyi távolságra van a templomkönyvtár, ahol sokat szeretett időzni. Ott olvasta azokat az agyagtáblás feljegyzéseket, amelyek leírják az Élet nagy titkait, például, hogy a nagy Mindenség 25.920 tűz­szerzési év alatt fordul egyet az életadó Nap Birodalmában. De ott olvasott először elődei őshazájáról, Ataiszról is, ahonnan ezt az alagútépítési technikát is magukkal hozták. A nagualok, azaz a bölcsek azt is elmesélték, hogy Ataiszon egy másik planéta népe tanította meg őket erre. Ők a Kaltesiek, akik tüzes égi szekereikkel repültek ide a felfoghatatlan messzeségből. Legalábbis itt így nevezték őket Kaltes Istenasszony után, de egyes bölcsek úgy vélték tudni, hogy Syrius a planéta valódi neve. Ezek az Égi emberek az Ég kapuján 540 alkalommal jöttek el Ataiszra, hogy aztán megtanítsák az ott lakókat földet művelni és ál­latokat szelídíteni. Mígnem az Üvöltő Égi Sárkány le nem szakította az égbolt összes felhőjét, a Nagyvíz el nem nyelte Ataiszt örökre, és a beavatottak kíséretükkel el nem menekültek a szél minden irányába. Maja és népe épp ide, ezek közé a hegyek közé.

Hatu már gyerekkorától fogva nagyon szerette a Kaltesiekről szóló legendákat hallgatni, amit az Öröktűz mellett oly gyakran meséltek a nagualok vénjei. Sokat imádkozott hozzájuk, hogy legalább csak egyszer maga is találkozhasson velük. Talán majd most – gondolta magában, és szíve nagyot dobbant a tudattól.

A férfi jól sejtette, hogy mivel most a város túlsó végébe tartottak, ezért a lehető leghosszabb utat itt, a föld alatti alagútrendszerben kell, hogy megtegyék. Hiszen ez az egész szertartás a legnagyobb titokban fog történni, a nagualok nem kívánják a nép tudomására hozni a történteket, hiszen úgysem értenék meg. De még az uralkodójuknak kikiáltott királyi pár előtt sem szabad kitudódnia a dolognak, hiszen abból szörnyű tragédia válna.

A barlang sejtelmes félhomályában hol itt, hol ott libbent végig a menetelők sötét árnyalakja a falakon. Végre elértek egy lépcsősorhoz, ami bár meglehetősen hosszú volt, de Hatu sejtése szerint ez talán már kivezeti őket a felszínre. Így is történt. A szabadba lépve hunyorogva pislákolt a Napisten, Kukulkan felé, a hirtelen jött fény még bántotta kissé a szemeit.

Odakint a kijáratnál további négy ifjú beavatott csatlakozott hozzájuk, minden oldalról lazán közrefogva őt. Olyan lazán, hogy egy hirtelen ugrással akár egy pillanat alatt kitörhetett volna mögülük, egy szökkenéssel az út menti növényzetbe vethette volna magát, be a sűrű dzsungel mélyére, ahol talán soha nem is érnének a nyomába. No, nem mintha eszébe jutott volna elmenekülni, hiszen ő maga akarta ezt a szartartást a legjobban. Végtére is ma a legnagyobb megtiszteltetés részese lehet, talán – ha Kukulkan és Kaltes Istenasszony is úgy akarja – ő válhat a Maja nép megmentőjévé!

A kibővült menet hamar egy tisztás elé ért, egy meglehetősen magas fennsík kellős közepére. Jobb oldalon le lehetett látni a hegy oldalára, ahol a teraszos földdarabkákon parasztok dolgoztak serényen, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy nem messze tőlük mi is van készülőben. Baloldalon a dzsungel húzódott tovább, ameddig a szem ellátott – ők is itt folytatták az útjukat, a buja növényzet takarásában. A fatörzsek közti kis réseken át feltűnt egy monumentális építmény a tisztás közepén, egy peremes templom, amit Kukulkan tiszteletére emeltettek – ők. Ők, azaz egy másik Égi nép, akik koránt sem voltak olyan kedvesek a maja emberek szívének, mint a Kaltesiek. Ezek voltak a Nibiruiak. Hatu szíve összeszorult még a gondolattól is. Pillanatok alatt végigfutottak előtte az emlékképek, hogy milyen sok fájdalmat és szenvedést okoztak már ezek az idegenek népüknek. Ideszálltak hatalmas égi hajóikkal és töménytelen maja embert lemészároltak, nőket és gyerekeket egyaránt. Aztán kifosztották a templomaikat, és a zsákmányolt mérhetetlen mennyiségű aranyat és drágakövet mind elvitték. A még életben maradottakat rabszolgasorba vetették, s kemény munkára fogták. Miután ezt a templomot felépítették, bemutattak nekik egy férfit és egy nőt, akiket a királyukként és királynőjükként kellett tisztelniük, s akik azóta is ebben az épületben laktak, s akiket számos, saját fajtájukból való katona őrzött. Ám nem tudni miért, nem rég a kíséret nagy része elment innen, s a királyi párt csak kevesen védték, most is csak néhány katonát láttak a bejárat mellett őrködni. Hatu undorral nézett a templom felé. Csak egyszer tűnjenek el ezek innen – gondolta – soha többé nem mennek még e templom környékére sem.

A templom elejénél magasba futó, meredek lépcsősor még innen messziről is feketéllett. Nem kellett közelebbről szemügyre venniük ahhoz, hogy tudják, a kövekre száradt tengernyi vér színezte azt be így. A Nibiruiak végeztek itt „emberáldozatokat” Kukulkán tiszteletére – legalábbis ezt igyekeztek elhitetni velük. Egy ideig még sikerült is nekik, hiszen a maja bölcsek a Kaltesiektől szerzett ősi tudás szerint tisztában voltak a lélek halhatatlanságával, tudták azt, hogy a halál nem a véget jelenti, csupán utazást egy másik dimenzióba, egy másik világba, ahol találkozhatnak őseik szellemeivel. Csakhogy hamarosan rájöttek, hogy szó sincs erről, az idegenek pusztán elfajzott élvezetből, megfélemlítésből és erőszakkal gyilkoltak, ocsmány gúnyt űzve az ő szent áldozati rituáléjukból.

A csoport folytatta útját a dzsungel szélében vezető kis ösvényen. Az égbenyúló hatalmas fák buja lombkoronája eltakarta a Napisten fényét, csak imitt-amott tudott áthatolni néhány gyér fénypászma az aljnövényzetig. Fullasztó volt a levegő a nyári hőségtől meg a sűrű párától, amely lecsapódva végigcsordogált az óriási leveleken, és nyirkossá tették a kövezetet is. A dús aljnövényzet között rejtelmes árnyak suhantak tova, majd az erdő mélyéről egy jaguár vérfagyasztó üvöltése tépte fel a csendet. A hirtelen zajra színes tukán madarak törtek keresztül az áthatolhatatlannak tűnő zöld növényfüggönyön.

A templom mögött értek a fennsík legmagasabb pontjára. Egy egyszerű ember számára nehezen lett volna megmagyarázható, vajon mi célt szolgálhatott ez a gigantikus méretű, sziklából lecsiszolt sík terület. De Hatu számára ez sem volt titok: itt szálltak le égi hajóikkal a Nibiruiak. Rabszolgasorba vetett maják százai, talán ezrei dolgoztak ezen a magaslaton, hogy az idegenek biztonságos helyen tudjanak le- és felszállni. Hatu eltűnődött, vajon mikor jönnek legközelebb? De ezt sajnos még a legbölcsebbek sem tudták előre.

Távolabb kicsit, egy másik, különös, szögletes alakú, kövezett terület feküdt. Ez volt a maják által egykor annyira kedvelt labdajátékok színtere. Csakhogy az idegenek vérfagyasztó szokásokat vezettek be ezen a területen is: a vesztes csapat tagjait a mérkőzés után mind lemészárolták. A pálya szélén egy magas kőemelvény állt; ennek oldalain még mindig ott sorakoztak a kivégzettek koponyái – hogy a maja nép soha el ne felejtse a borzalmakat.

Végre elérték útjuk célját, egy kétszintes fehér mészkő épületet. Ez koránt sem volt olyan magas és hivalkodó épület, mint az idegenek uralkodóinak székhelye, a peremes templom. Egy egyszerű ház volt, folyosókkal, kisebb udvarokkal, és egy égbenyúló négyzetes építménnyel, a csillagászati megfigyelőhellyel. Ez a maja papok székhelye volt, és egyben iskola is. Mivel az idegenek szörnyen lenézték őket, az itt élő embereket kevésbé háborgatták.

Egyenesen az épületegyüttes szívébe tartottak. A főfolyosó végén sűrűn díszített kétszárnyú ajtó nyílt ki Hatu előtt. Az ifjak itt megálltak, és ő egyedül lépett be a nagyterembe.

Bár kívülről szerénynek mutatkozott az épület, ám belül igen gazdagon díszített volt ez a helyiség. A falakat színes festmények és arany mintázatok díszítették, a középen álló emelvény körül pedig szépen megmunkált obszidián és jade szobrok álltak. Az emelvényen már teljes ceremóniás díszben ott állt előtte öt nagual. Színesen mintázott hosszú köntöst, tollakból választékosan összeállított fejdíszt, valamint rengeteg jáde és arany ékszert viseltek. Rezzenéstelen arccal figyelték a fejleményeket.

Egyikük előrébb lépett. Ő volt az a főpap, aki a szertartást volt hivatott elvégezni. Askélonnak hívták a beavatottak legnagyobbikát, aki már meglehetősen sok évet megérhetett. Arcára mély barázdákat vésett az idő, haja ezüstfehéren omlott a vállára, szemei mégis élénken világítottak a szent tűz fényében. Intett Hatunak, hogy menjen közelebb, ő pedig eleget tett a kérésnek. Fellépett néhány lépcsőfokon, majd az emelvény közepén meglátta a magnóliaszínű kőtömböt, és a Chac-Moolt. A férfi most először kezdett némi félelmet érezni. S bár ennek gondolatát igyekezett elhessegetni magától, mégis a torkában dobogott a szíve, mire a főpap elé állt.

Askélon megérezhette ezt, mert bátorítóan szóllott hozzá:

– Ne félj, nem fogsz fájdalmat érezni. Azt a szert tartjuk meg, amit magam tanultam a Bálványhegyi Ráten papoktól, ők pedig a kaltesi bölcsektől vették át ezt a tudást. Készen állsz rá?

Hatu, ahogy belenézett a vén nagual szemeibe, valóban úgy érezte, mintha valami különös erő kezdené megszállni.

– Igen – vágta rá határozottan.

– Tudod, ugye, mi a feladatod? – kérdezte Askélon, s bár Hatu bólintott, azért belefogott, hogy elmondja. – Az ezüst köldökzsinórodat magamhoz fogom kötni, – mutatott a férfi mellkasára – így tudlak majd irányítani, és később ezen a csatornán tudsz majd beszélni is hozzám. Testvéreink – mutatott a körben álló többi papra – az Égből kapták hatalmukat, ők a Kaltesiek keveredés szerinti leszárma­zottjai, csakúgy, mint jómagam is. Ezért szellemi erőinkkel a Kaltesi bölcsekhez fogunk irányítani téged. Kérd a segítségüket a Nibirui idegenekkel szemben. Próbálják meg elérni a Világok Tanácsánál, hogy karanténba kerüljön ez az elfajzott nép, büntetésül a sok pusztítás miatt, amit itt véghezvittek.

Askélon rövid hatásszünetet tartott, majd így szólt:

– Most pedig erősen nézz a szemembe!

Hatu így tett, és abban a pillanatban nagyon különös érzés fogta el. Érzékszervei mintha egy csapásra megszűntek volna tovább működni, szinte már nem is érzékelte sem a hangokat, sem a szeme elé táruló képet. Akarata elhagyta, és teste immár nem neki, hanem a főpapnak engedelmeskedett.

Askélon a kőtömbre fektette a hipnotizált férfit, majd szétoldotta a köntösét; Hatu csupasz mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Miközben a vén bölcs egy ősi nyelvű kántálásba fogott, kezébe vett egy éles obszidián tőrkést. Hirtelen mozdulattal a mellkasába vágta, s akkor rést nyitott vele, hogy a vértől bugyogó sebből kitűnt Hatu szíve. Óvatosan körbemarkolta, majd egy gyors mozdulattal kitépte azt az üregéből.

Hatu eközben valóban nem érzett semmi fájdalmat, de azért tudatánál volt, és nyomon követte az eseményeket. Rendkívül furcsa érzés volt félig kívülről látnia magát, főként abban a pillanatban, amikor a saját, még ritmikusan lüktető szívét meglátta Askélon markában. Jól tudta, hogy mi következik, és magában szinte biztatta a főpapot.

– Csináld már! – kiáltotta gondolatban. – Már csak néhány dobbanás!

Ám Askélon jól értette a dolgát. Megtette azt, ami a rítus lényege volt, s amit a nibiruiak talán soha nem fognak megérteni. A véres húsdarabot a szájához emelte, a szív csücskét leharapta, lenyelte, a többi részét pedig a Chac-Moolra helyezte. A véres izomköteg még pontosan háromszor húzódott össze és ernyedt el, egyre gyengébben és erőtlenebbül, majd végleg megállt, és elernyedt. Askélon tovább kántált, immáron a többi pappal együtt.

Hatu maga sem tudta miként, de valahogyan mégis érzékelte, amint lelkének egy parányi részecskéje, az alközpontja – amit a leharapott darab hús körülölelt – Askálon testéhez és lelkéhez kötődik, s ezáltal egy vékony ezüst szál erősen összeköti őket. Fizikai testét is látta ernyedten feküdni a kövön, de lélekben mintha teljesen újjászületett volna. Érzékei ezúttal végtelen szélesre tárultak ki, egyszerre látott és hallott közelre és távolra. Cselekedeteit képes volt pusztán gondolata erejével irányítani.

Elindult hát, hogy teljesítse küldetését, hogy felvegye a kapcsolatot a kaltesi bölcsekkel. És már ekkor tudta-érezte, hogy áldozathozatala nem lesz hiábavaló.

Vissza