Isten képmására teremtve

– Aloha!

– Neked is gyönyörűségem! – rikkantotta Zalán kéjesen vigyorogva, miközben a szálloda bejáratánál az üdvözlésükre kisiető lányok egyike a nyakába akasztott egy színpompás virágfűzért. – Már látom előre, hogy remekül fogjuk itt érezni magunkat – fordult a két társa felé.

– Na, ezért mondtam én, hogy ide jöjjünk nyaralni. A hawaii csajoknál nincs szebb a világon. Nézzétek ezeket a csillogó szemeket meg ezt a bársonyos barna bőrt. Hmm, csá’ aranyom, nincs kedved felkísérni a szobámba? – szegezte a kérdést Endre egy másik, épp rá mosolygó lányra, aki természetesen egy kukkot sem értett magyarul.

– Nagyon ne éld bele magad haver! Szerintem ezzel a paréjjal kifújt a lányok szolgáltatási köre.

– Tomikám, már megint ez a pesszimizmus! – morogta Zalán. – Csak egyszer állnál már pozitívan a dolgokhoz!

Ám a fiúk akármennyire is szerették volna szorosabbra fűzni kapcsolatukat a hawaii lányokkal, azok a következő pillanatban már faképnél is hagyták őket, s a mögöttük besorakozó újabb vendégcsoport felé vették az irányt. Így hát mit volt mit tenni, gyorsan beregisztráltak a recepciónál, majd felmentek a szobájukba, hogy kicsomagoljanak.

Ők hárman már régóta jó barátok voltak, pedig még a húszas éveik végén jártak. Egy ugyanazon szabadegyetemen tanítottak, bár igaz, mind más-más szakterületen belül. Azért nem egy állami egyetemen oktattak, mert az ő szemléletük és világképük kissé eltért a Magyar Tudományos Akadémia által terjesztett, és gyakran szándékosan elferdített tudásanyagtól. Jól látták azt, hogy ez az út nem vezet messzire, s hogy egy teljesen új szemlélet szükséges ahhoz, hogy valóban pozitív irányú változás következzen be nem csak az ország helyzetében, de szerte az egész világon. Ezt fontolóra véve alapították meg immár öt évvel ezelőtt, s néhány más barátjukkal közösen a saját szabadegyetemüket, amelyet az Univerzum Fényének neveztek el.

Zalán nyelvész volt, de amellett, hogy a magyar nyelvben fellelhető szógyökök csoportosításával és értelmezésével foglalatoskodott, elég alaposan elásta magát a magyar rovásírás rejtelmeibe is. Endre régészként már számos ásatáson vett részt nem csak az ország határain belül, de eljutott már több külföldi országba is. Mint ilyen, pedig sok érdekes információhoz is hozzájutott, már ami a magyarok ősi rokoni kapcsolatait illeti. Tamás, a trió harmadik tagja, fizika szakos tanárként végzett, és a kvantumfizika megszállottja volt, sőt eme tudománynak főként egy igencsak úttörőnek számító ágával, az úgynevezett időfizikával foglalkozott. Ez gyakorlatilag a világ keletkezési folyamatának, a kozmikus törvényszerűségeknek és a szakrális geometriának a tanulmányozását jelentette. Ám mindhármukat összekötötte egy másik, általuk szintén tudománynak nevezett foglalatosság, az Arvisura kutatás. Teljes mértékben meg voltak győződve arról, hogy az egykori hun és magyar törzsek sokkal magasabb szintű tudást birtokoltak egykoron, mint amivel ők maguk is rendelkeztek, s hogy rovósámánjaik pedig valóban minden, a törzsükkel kapcsolatos fontos történést időről időre leróttak. Biztosak voltak abban, hogy ezek a régi korokból származó feljegyzések valóban léteznek valahol, valami földalatti titkos barlangban. Igaz, a saját szemükkel még soha nem láttak egyetlen egy ilyen rovásos aranylemezt sem, de korunk rovósámánjainak kéziratai eléggé meggyőzték őket ahhoz, hogy ne sajnáljanak időt és energiát szentelni a bizonyítékok felkutatására.

Ezúttal sem csupán pihenni és kikapcsolódni érkeztek Hawaiira, hanem az őslakosok nyelvét, hagyományait és művészetét szerették volna tanulmányozni. Hiszen az Arvisura feljegyzések szerint a hunok ősei egykor az utolsó jégkorszak elől egy rég elfeledett ősi földrészre, Ataiszra menekültek, s évezredeken át ott éltek. Bár azóta már elsüllyedt ez a kis kontinens, de a Hawaii szigetcsoport még ennek az ősi földnek a maradványát képezte. Joggal voltak hát kíváncsiak rá, hogy vajon találnak-e bármiféle közös elemet akár a nyelvekben, a népművészeti motívumokban, vagy valamilyen népszokást illetően.

Az érkezés napján a fiúk sehová nem voltak képesek kimozdulni; az utazás és az tetemes időátállás annyira kimerítette őket, hogy szabályszerűen beleájultak az ágyukba, s másnap délig magukhoz sem tértek. Ebéd után azonban megemberelték magukat és elhatározták, hogy tesznek egy kis túrát a nagy sziget hegyláncai között, s megnéznek néhány itteni nevezetességet. Ennek megfelelően hamarosan sportos szerelésbe öltözve, egy-egy kis hátizsákkal a vállukon várták a taxijukat a szálloda halljában, amivel elvitették magukat az Akaka-vízesés közelébe. A várostól, ami a nagy sziget északi részén terült el, egy jól kiépített sztrádán suhantak végig a taxival. Balról nem messze a tenger húzódott végig mellettük, míg jobb felől lassan kibontakozott a párás levegőből néhány magasba törő vulkanikus csúcs képe.

Egy lankásabb domb lábánál szálltak ki a járműből, s megkezdték első túrájukat Hawaiion. Itt vígan sütött rájuk a nap, hiszen itt még gyérebb volt a növényzet, s főként színesen virágzó bokrok szegélyezték a keskeny kis utat. Bár a turisták számára kiépített ösvény is vezetett a legszebb természeti látványosságokhoz, ám a fiúk szívesebben tértek rá egy kisebb csapásra, amely úgy tűnt, hogy szintén a vízesés irányába vezetett. Fentebb érve azonban mind sűrűbb és terebélyesebb lombkoronák terültek szét a fejük felett. A levegő mintha ritkábbá vált volna, s jóval párásabb is volt, mint a magyar alföld poros ájere. Emiatt alaposan le is lassult a tempójuk, sőt hamarosan megállásra is kényszerültek.

– Apám! – lihegte Tamás. – Álljunk meg egy kicsit, mert mindjárt kiköpöm a tüdőmet.

– Engem megdumáltál! – vágta rá rögtön Zalán, azzal le is huppant az első közelébe eső szikladarabra.

– Anyám asszony katonái! – vigyorgott Endre cinikusan. – Még félúton se vagyunk!

– Te könnyen beszélsz, haver!

– Ja, hiszen a kínai meg egyiptomi ásatások során te már hozzászoktál a mostoha időjárási és terepviszonyokhoz. Ellenben mi a klimatizált irodánkban…!

– Na, persze! Valljátok be, hogy egész egyszerűen csak gyengék vagytok és kész! – vigyorgott Endre.

A fiúk előhúzták a vizes palackjaikat és jót húztak belőle. Ettől meg a rövid pihenőtől felfrissültek annyira, hogy pár perc elteltével ismét folytatni tudták az útjukat. Hamarosan ismét gyérebbé vált a növényzet körülöttük, és egyre kövesebbé, salakosabbá vált a talaj a lábuk alatt. A legközelebbi magaslat csúcsa már egészen közelinek tűnt, bár addig még keresztül kellett vágniuk néhány kőszirt és sziklaorom között. Az ösvény egészen keskenyre szűkült előttük, úgyhogy csak egymás mögött lépdelve tudtak haladni. Endre, mint a csapat legedzettebb tagja ment elöl, ám az út egyik kanyarulatánál hirtelen megtorpant. Zalán és Tamás neki is szaladtak, mert épp egy olyan szakaszhoz értek, ahol néhány méteren át lefelé lejtett a talaj.

– Na, mi az túravezető úr? Csak nem kifogytál te is a szuszból? – lepődött meg Tamás.

Ám Endre nem válaszolt semmit, csak mereven nézett maga elé, jobban mondva kissé felfelé, egy alig százméternyire lévő, a fejük feletti magasságban kiugró sziklapárkány irányába.

– Mi az? Mi van ott? – kérdezte Zalán.

– Mit látsz haver? – tudakolta a másik fiú is.

– Egy… egy nőt – válaszolta Endre, de olyan lassan és elnyújtva a szavakat, mintha csak hipnotizálva lenne.

– Miféle nőt? Hol? Én nem látok senkit! – értetlenkedett Zalán.

– Ott állt az előbb azon a sziklaperemen – mutatott maga elé.

– De hisz nincs ott senki!

– Már nincs, mert közben arrébb ment. Várjatok csak! – mondta, azzal előrébb sietett, hogy más szemszögből jobban szemügyre vehesse azt a helyet. – Igen, látom már! Nézzétek csak, van ott kicsit beljebb egy nyílás, egy barlang. Biztosan oda ment be.

– Na és akkor mi van? Végtére is miért ne túrázhatna itt más is rajtunk kívül?

– Nem, nem értitek! Ez nem olyan nő volt!

– Nem olyan? Most meg mit értesz ezalatt, hogy nem olyan? – Tamás kissé meghökkent barátja kijelentésén.

– Olyan volt, mint valami földöntúli lény, mint egy angyal.

– Mint egy angyal? És mégis mitől tűnt annak, csapkodott a szárnyaival, vagy mi?

– Talpig hófehér ruhában áll ott. És egyenesen rám nézett. Sőt, mintha intett is volna.

– Micsoda?

– Hát szó se róla, elég hamar az agyadra ment a trópusi klíma! – bökte ki Zalán.

– Oda kell mennünk! – jelentette ki Endre szinte ellentmondást nem tűrő hangon. – Gyertek!

– Rendben haver! – mondta Tamás. – Menjünk, most már én is kíváncsi vagyok. De remélem, hogy jó csaj, és megéri a fáradságot!

– De hiszen amúgy is arra akartunk menni! – kiáltotta Zalán, aki mire ezt kimondta, a társai már úgy nekiiramodtak, hogy csak futva érte őket utol. – Hé, várjatok már! Most mi lett hirtelen ilyen sürgős?

Endrének azonban esze ágában sem volt lassítani, fürgén és ütemesen szedte a lábát. Léptei nyomán a salakos ösvényből kisebb kavicsok perdültek ki a talpa alól, és gördültek szét a többiek elé. A csapás elvezetett a párkány jobb oldala mellett, majd egy éles bal kanyart követően már ott is voltak a szirt tetején. Egy kisebb barlangbejárat koromsötét ürege meredt rájuk a sziklafalból. Endre gondolkodás nélkül lépett be rajta.

– Hé! Biztos vagy te abban, hogy mi is be akarunk oda menni? – tiltakozott Zalán.

– Muszáj! Van itt valami… Csak gyertek! – intett a férfi, miközben felkapcsolt egy elemlámpást, melynek fénye abban a pillanatban hatalmas éket vágott a sűrű homályba, majd továbbment. Igaz nem nagy lelkesedéssel, de a barátai követték. Ők is előhalászták hátizsákjukból a lámpáikat, s bár már elég jól lehetett látni az utat, mégis vegyes érzelmekkel és óvatosan lépdeltek előre. A szűk járat azonban hamarosan kiszélesedett előttük, s egy kisebb csarnokban találták magukat. Kicsit megálltak tájékozódni és gyönyörködni, hiszen a fénypászmák végén a sziklafalakból csodaszép rajzolatok bontakoztak ki.

– Ezt nem hiszem el! Odanézzetek! – mondta Tamás teljes megdöbbenéssel, miközben oldalt, egy bizonyos pontra világított.

A többiek követték lámpája fénycsóvájának irányát, amely egy magasabb kiszögellés felé mutatott, s amelyen ott állt egy gyönyörű nő. Magas, sudár alakját földig érő hófehér ruhaköltemény borította. Arca ragyogása földöntúli szépséget kölcsönzött neki, miközben csak állt ott szótlanul, ám teljes magabiztossággal.

– Na, mit mondtam nektek?! – suttogta Endre. – Elhiszitek már végre, hogy nem én hülyültem meg?

– OK, haver, te nyertél, de megmondanád, hogy mi ez az egész? – Zalán teljesen elámult a látványtól.

– Hidd el, hogy fogalmam sincs!

– És mi van, ha ez az egész csak szívatás? – Tamásból rögtön kibújt a fizikusi véna. – Lehet, hogy ez csak egy hologram, és a helybeliek ezzel a szenzációval próbálják meg fellendíteni az idegenforgalmat.

– Nekem elég valóságosnak tűnik.

– Hát jó! Akkor gyertek és társalogjunk el vele egy kicsit.

Tamás valóban el is indult a nő irányába. A többieknek ugyan nem vallotta volna be, de azért volt benne félsz rendesen. Ugyanakkor feltett szándéka volt társait meggyőzni a saját igazáról. Ebben általában is nagyon jó volt. Fel is mászott a sziklára, és lassan, óvatosan közeledett a nő felé. Miközben a szeme sarkából folyton az illúziókeltés nyomát fürkészte, azért a nő arcát sem mulasztotta el tüzetesebben megfigyelni. A közelébe érve pedig be kellett látnia, hogy az nagyon is élőnek tűnt. Élőnek és olyan gyönyörűnek, amilyet még soha életében nem látott. A nő visszanézett rá, opálkék szemei felcsillantak a lámpa fényében, de még mindig nem szólt semmit.

– Kisasszony! – motyogta halkan. De mielőtt bármi mást is kinyöghetett volna, a nő keze előrelendült, és mutatóujját finoman a férfi ajkaihoz tartotta. Majd hirtelen sarkon perdült, és szó nélkül továbbindult egy másik járat felé. Mielőtt eltűnt volna a sötétben, még intett a férfinak, hogy kövesse.

– Gyere gyorsan! – szólt rá társára Endre, azzal máris rohantak mindketten, hogy ki ne maradjanak a váratlan kalandból. Amint felértek, Tamás még mindig ugyanott állt egyhelyben, szoborrá váltan, szinte megbabonázva. Endre a nő mozdulatait utánozva ujját a Tamás szájához emelte, s ezt mondta:

– Csak egy hologram, mi? – azzal karon ragadta őt, és bevetették magukat a barlang oldalsó ágába, ahol a rejtélyes nő az imént eltűnt. Hosszú perceken keresztül követték őt. Alakja néha fel-felvillant előttük a lámpások imbolygó fénycsóváiban, néha csak ösztönüktől hajtva haladtak előre. Maguk sem tudták, mekkora távolságot hagytak már így maguk mögött, de az egyre inkább elgémberedő izmaik azt jelezték, hogy meglehetősen sokat. Már épp csüggedni kezdtek, mikor egy újabb sziklaüreg szélesedett ki előttük. Körbevilágították az egész csarnokot, ám sem a nőt nem találták, se folytatását nem látták a járatnak. Tanácstalanul pásztázták elemlámpáik fényével a körülöttük magasra ívelő sziklafalakat.

– Most aztán szépen vagyunk! – mondta Zalán. – Úgy néz ki, gyerekek, hogy itt vége a barlangnak is, meg a nőnek is.

– Ezt egyszerűen nem értem. Hová tűnhetett? – csodálkozott Tamás is. – Pedig itt volt, ez egészen biztos, hiszen hozzám is ért. Tényleg nem látni sehol egy járatot, akkor meg hová tűnhetett, csak nem nyelte el a föld!

– Nézzétek csak! Ez nagyon érdekes! – mutatott Endre a kőfal egy pontjára, ahol régész szemével talált valami furcsaságot.

– Mi az?

– Ez a jel itt, látjátok? – társai mindketten közelhajoltak a falhoz, ahol a lámpa fényében egy különös motívum meglehetősen szabályos rajzolata tűnt fel.

– Jééé! Ez olyan, mint valami időfizikai ábra, mint két egymásba fonódó tachion – kommentálta Tamás a maga szakértelmével.

– Egy barlangrajz? Itt? – hördült fel Zalán. – Hiszen ez egy fiatal vulkanikus hegy. Vagy rosszul tudom, hogy a sziklarajzok főként a mészhegységek belsejében fordulnak elő?

– Ja! Mint ahogyan maguk a barlangok is – fűzte tovább Endre. – Vagy nektek ez az apróság még nem tűnt fel? Vagy ti láttatok bármiféle barlangot is Hawaii térképén feltüntetve?

– Való igaz. Egyre több a rejtély ezen a helyen. De ennek most már én is szeretnék a végére járni.

– Fiúk! – szólt közbe Endre. – Itt is van valami!

A többiek odasiettek, ahol egy cethalhoz hasonló formájú rajzolatot fedeztek fel a falon. A nagy ábra néhány vonallal volt keresztülszelve, s még néhány furcsa jelölés tűnt fel a belsejében.

– Nektek nem ismerős ez valahonnan? – szólt Zalán a fejét forgatva, ahogy a körvonalakat igyekezett követni a falon.

– Dehogyis nem! Teljesen olyan, mint Ataisz térképe az Arvisurákból! Pont, ahogy a rovósámánok lerajzolták. Itt ez a vonulat a Kékleny-hegység, ez a vonal meg itt a Hangun folyó.

– Pontosan!

– Végtére is Ataisz maradványain állunk éppen – tette hozzá Tamás. – A kérdés csak az, hogy vajon ki és mikor véste ezt ide? Talán épp az ilyen kíváncsiskodók megtévesztésére karcolták ide néhány napja, mint amilyenek mi is vagyunk.

– Már megint ez a negatív szemlélet. Ki kell, ábrándítsalak barátocskám, hogy ez itt nagyon is valódi sziklarajznak tűnik. Hidd el, hogy sok hasonlót vizsgáltam már magam is, és meg tudom különböztetni a hamisítványoktól. De szerintem ez itt igazi, és bár most nem tudom pontosabban bevizsgálni, de legalább ötezer évesnek saccolom! – jelentette ki Endre a régész szakismeretének teljes bizonyosságával.

Felbuzdulva a különös felfedezéseken, a három fiú nekifogott, s immár szinte centiről centire végignézték az összes falat, hogy vajon találnak-e még rajta hasonló leleteket. Legnagyobb meglepetésükre még felfedeztek egy rovásírást, amely jeleinek a nyolcvan százaléka Zalán szerint megegyezett a magyar rovásírás karaktereivel. Az ő olvasata szerint pedig valami olyasmi volt odavésve, hogy „Az út Anyahita dombjához vezet”. Végül rátaláltak a barlang legnagyobb rajzolatára, amelyre egy nagyobb mélyedés oldalfalán bukkantak. És mind közül ez bizonyult a legérdekesebbnek, hiszen a képen egy szkafanderbe öltözött alakot véltek felfedezni, akinek a feje felett két nap világított az égen.

– Két nap? – morfondírozott Zalán. – Ti is arra gondoltok, amire én?

– A Szíriusz-rendszer! – vágta rá rögtön Tamás.

– Potosan! És ha jól megnézzük, tulajdonképpen teljesen össze is vág minden. Hiszen a rovásírást már Ataiszon is használták. Éppen Anyahita, vagyis a később Nagyboldogasszonynak nevezett, emelt szintű lény volt az, aki megtanította erre az ott élő embereket. Ő pedig a Szíriusz-rendszerből jött hajdanán. Gyakorlatilag az ő csoportjuk emelte fel a szigeten élő őseinket egy magasabb szellemi szintre.

– Épp ezért gyanús ez nekem. Vagy ti nem érzitek, hogy olyan színház-szaga van ennek az egész produkciónak? Mintha direkt a mi szórakoztatásunkra rajzolták volna körbe ezeket a falakat.

– Nem is tudom, mit gondoljak. Valóban különös, de azért mégsem hiszem azt, hogy csak színjáték lenne. Főként a nő miatt. Annyira erős és pozitív volt a kisugárzása.

– Jó-jó, de akkor meg hová tűnt? – Tamás kérdése végül is jogos volt.

– Nem tudom, de… Nézzetek csak oda! – mutatott Endre a szkafanderes alak mellett húzódó mélyedés belső falára. – Ezt meg hogy nem vettük eddig észre? Látjátok ti is?

Meglepetésének oka az volt, hogy hirtelen úgy tűnt, mintha a mélyedés szemközti fala furcsa hullámzó mozgást kezdene végezni, miközben egyre inkább elsötétült. Végül úgy tűnt, mintha mégsem csupán egy mélyedés lenne ott, hanem egy újabb járat. A fiúk óvatosan felkapaszkodtak az üreg széléhez, s innen már teljesen egyértelműen látszott, hogy innen valóban tovább folytatódik a barlang.

– Hogy a francba? – hőkölt vissza Tamás. – Ez tutira nem volt itt pár perccel ezelőtt. Direkt jól megnéztem ezt a helyet.

– Egyetértek – tette hozzá Zalán is. – Én amondó vagyok, gyerekek, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet, és tűnjünk el innen!

Mire ezt kimondta azonban azt vették észre, hogy a járatba bevilágító lámpa fényében meglibben egy fehér ruha uszálya.

– Ott van a nő! Gyerünk utána, és most már járjunk a végére, hogy mi folyik itt!

Azzal Endre bevetette magát a sötétbe, a többiek pedig szó nélkül követték. Hirtelen furcsa érzés tört rájuk. A levegőt sűrűnek és fojtogatónak érezték, s mintha az egész homály a fejükre nehezedett volna. Nehezen kaptak levegőt, s szinte szédülni kezdtek. Maguk sem tudták eldönteni, hogy még itt is mozognak körülöttük a barlang falai, vagy csak a rosszullétük okozta ezt a furcsa illúziót, de tény, hogy ezt vélték látni. Szerencsére ez az érzés hamarosan csillapodni kezdett bennünk, így továbbmentek. Erős tempóban haladtak, mégsem érték utol a nőt. Mikor pedig ismét csüggedni kezdtek volna, azt vették észre, hogy a homály mind jobban eloszlik körülöttük. Valahonnan fény szűrődött be. Alig akartak hinni a szemüknek, de végre elérték a barlang kijáratát.

Amint kiléptek a szabadba, erős napsütés szikrázott a szemükbe. Hunyorogva néztek körül. Egy magaslaton álltak, melyet üde zöld pázsit ölelt körül. Néhol ki-kibukkant a föld alól egy-egy nagyobb sziklatömb, de elég lankás volt a hegyoldal ahhoz, hogy könnyűszerrel lesétáljanak róla. Hol erre, hol arra bámészkodtak, miközben mélyeket lélegeztek a friss levegőből. Furcsa módon most cseppet sem érezték azt ritkának, és a párától fojtogatónak, sőt kifejezetten oxigéndúsnak tűnt, s a tenger sós illata sem lengte át a környéket, mint a túloldalon.

– Na, és most vajon hol vagyunk? – tette fel a nagy kérdést Zalán.

– Gondolom, a hegy túlsó oldalán. Tehát valahol arra szállhattunk ki a taxiból, amikor idejöttünk – mutatott Endre a keleti irányba, a csúcs mögé.

– Jó, akkor menjünk arra. Remélem, találunk valahol útközben egy presszót, vagy éttermet. Majd’ szomjan halok, meg kezdek éhes is lenni – mondta Tamás.

– Ti sem láttátok, hogy merre mehetett a nő? Vajon hová tűnt el ilyen hirtelen? – ráncolta a homlokát Endre.

– Lásd már be végre, haver, hogy nekem lett igazam! – vágta hátba a barátját Tamás. – Csak az ilyen hülye magyar turisták szórakoztatására találták ki ezt a kis mulatságot. Igazán kreatív volt valaki. Köszönjük szépen neki, de most már húzzunk vissza a szállodába!

Lévén jobb ötlete senkinek nem akadt, elindultak lefelé, kissé jobbra tartva. Ám hiába tettek meg egy jókora távot, sehol nem találkoztak senkivel, sőt, a civilizációnak még csak a nyomát sem vélték felfedezni, hiszen sem épületeket, sem kövezett utakat nem láttak sehol. Már teljesen körbe kerülték a hegyet, s valahol ott jártak már, ahonnan érzésük szerint elindultak felfelé, ám a táj teljesen más képet mutatott, mint korábban.

– Itt valami nem stimmel, fiúk! – szólalt meg Tamás. – Ott nem egy buszmegállónak kellene lennie? És hol van a kövesút?

– Nem tudom. Talán nem csak azon az egy hegyen jöttünk keresztül, hanem azon a másikon is.

– Akkor menjünk tovább arra?

– Most tudsz jobbat?

– És mi lenne, ha ellenkező irányba tartanánk, a szálloda felé? Jut eszembe, valamelyikőtök nem jegyezte meg a taxi telefonszámát? Idehívhatnánk.

– Nálam megvan, el is mentettem a mobilomba – rázta meg a telefonját Zalán. – De mégis hová hívjam? „Halló! Drága uram nem jönne értünk, itt vagyunk a semmi közepén, a fogalmunk sincs hol.”

– Na, jó. Akkor észak, vagy dél?

– Legyen észak, a lakott területek felé. Hiszen délre csak hegyek vannak – mondta Endre. – Útközben majdcsak találkozunk valakivel, aki útbaigazíthatna. Vagy biztosan találunk valami támpontot, ahová már ki tudjuk hívni a taxit.

Miután ebben mind egyetértettek, hát elindultak északi irányba. Már jókora utat megtettek, s a térképről való emlékezetük szerint a hegyláncoknak már rég el kellett volna maradniuk a jobb oldalukon, s helyettük lassan a tenger partjainak kellett volna feltűnniük. Ám érdekes módon a hegyvonulat még hosszan húzódott tovább észak felé, ameddig csak a szemük ellátott, ráadásul most sokkal magasabbaknak és sziklásabbaknak tűntek. Még mindig nem találkoztak sem emberekkel, sem épületekkel, sem utakkal. Szerencsére viszont egy patak szelte keresztül az útjukat, ami a lehető legjobbkor történt, hiszen végre csillapítani tudták a szomjukat, s ismét feltölthették a már rég kiürült palackjaikat.

Az út következő szakasza még kissé dombos volt, de innen már le lehetett látni a síkságra, ami bal oldalukon végig elterült.

– Jéé! Lovak! – kiáltott fel hirtelen Tamás. – Nem is tudtam, hogy itt is vannak lovak. Ráadásul ennyi!

Valóban soha egyikük sem látott még ekkora ménest, ami a zöld gyepen legelészett odalenn. Több százaz lehettek. Mögöttük egy gyémántként csillogó széles sáv szelte ketté a vidéket, egy meglehetősen széles folyó.

– Milyen folyó lehet az ott? – mutatott rá Endre. – Én nem emlékszem, hogy a térképen láttam volna ilyet ezen a részen.

– Hát én sem! Nem tudom, hogy vagytok vele, de ez az egész… – Tamás hirtelen nem is találta a megfelelő szavakat.

– Kissé rejtélyes – vágta rá Zalán. – De most túl sok mindent nem tudunk tenni. Vagy megyünk itt tovább, vagy visszafordulunk, és visszamegyünk ugyanazon az úton, ahol jöttünk.

– Az rengeteg idő lenne. Akkor inkább itt folytassuk. Most már csak találkoznunk kell valakivel, még ha valami őslakossal, akkor is.

Azzal ismét baktattak tovább, bár már minden tagjukat ólomnehéznek érezték és izmaik szinte égtek a fáradtságtól. Újabb félórányit mentek, miközben jobbjukon az egyre magasodó hegyvonulat, baljukon pedig a síkság a kanyargó folyóval végig kísérte őket. Hirtelen úgy tűnt, hogy ismét megállásra kényszerülnek, mert már nem csak jobbról, de szemből is egy hegy állta az útjukat. Azért közelebb mentek hozzá, hátha a völgyön át vezet valami út. S bár kövezett utat nem leltek, de egy kitaposott szekérút-féleséget felfedeztek a fű között. Ezt követve, s a legnagyobb örömükre egy kicsiny faluhoz értek.

Érdekesnek tűnt a falu szerkezete, hiszen nem tagozódott keresztben vagy hosszában végighúzódó utcákra, sőt ilyesféle egyáltalán nem is volt benne; az aprócska kunyhók körkörös, koncentrikus alakzatban sorakoztak egymás mellett. Először azt gondolták, hogy ez bizonyára az itteni őslakosok hagyománya szerint van így, ugyanakkor alaposan meglepődtek, mikor megpillantották az embereket. Hiszen a faluban járókelők mégsem az itteni őslakosok jegyeit viselték az arcukon. Igaz a naptól kissé cserzett volt a bőrük, de azért kifejezetten európai, fehérbőrű népnek látszottak. Ám nem sok idejük maradt ezen morfondírozni, hiszen amint észrevették őket, rögtön mind köréjük sereglettek. S bár hagytak egy kis távolságot tőlük, mégis teljesen körbeállták őket, mintha valami nagy szenzációt jelentene az ittlétük. Közben szinte valamennyien kiáltozni kezdtek valamit, a saját nyelvükön, ami a fiúk számára érthetetlennek tűnt. Végül egy rés nyílt előttük a tömegben, és eléjük lépett egy idősebb, ám még jó erőben lévő férfi. Minden bizonnyal ő lehetett a falu vezetője, mert jóval díszesebb öltözéket viselt, mint a többiek. Valamit motyogott nekik, de persze nem értették.

– Aloha! – köszöntötték nagy örömmel. – Can you help me? We have lost our way. Where are we now? Where can we find the next town? – kiabálták egymás szavába vágva, mivel úgy gondolták, hogy a Hawaii-on is elterjedt angol nyelven próbálják megtudakolni, vajon hol is lehetnek. Ám az öregember láthatóan sem a köszönésből, sem a kérdésekből nem értett semmit, mert csak összevont szemöldökkel rázta a fejét. Majd hol a falu melletti hegy, hol a folyó túlsó partja felé mutogatva dünnyögött valamit.

– Mit beszél? Ti értitek? – de bizony még a nyelvész fiú is csak a homlokát ráncolta.

– Waimea? – próbálkozott tovább Zalán. – Where is it?

De az emberek továbbra is értetlenül néztek rájuk, s közben karattyolták a magukét.

– Hát ez aztán az abszurdum! – sóhajtott fel Endre.

– Nem tudom elhinni, hogy ez épp velünk történik meg! – Zalán már két kézzel fogta a fejét. – Így eltévedni! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsétlenek lehetünk.

– Már abban a nyomorult barlangban sejtettem, hogy ez lesz a vége – tette hozzá Tamás is. – Ott vissza kellett volna fordulnunk, ahol azokat a különös ábrákat, meg azt a furcsa feliratot megláttuk a falon Anyahitáról.

Ám alighogy kimondta ezt a mondatot, az idős ember hevesen integetni és óbégatni kezdett.

– Anyahita! Anyahita! – kiabálta megszállottan, miközben a folyó felé mutogatott.

– Hogy mi van? Halljátok, mit beszél? – nézett Zalán döbbenten a többiekre. De a kis öreg csak mondta tovább a magáét, mint akit felhúztak. Sőt hamarosan a falu többi népe is csatlakozott hozzá, s immár kórusban zengték Anyahita nevét, miközben a fiúkat szorosabban körülvéve, elkezdték őket az általuk jelzett irány felé tolni, lökdösni. A srácok hiába is próbáltak volna tenni ellenük, hiszen legalább száz ember állta őket körül. Kénytelen-kelletlen hagyták magukat sodródni az emberáradattal. Értetlenül, s kissé megbotránkozva botorkáltak tovább, egyre közelebb érve a folyó partjához. Mire észrevették, már ott is álltak a gyöngyfényű víznél, ahol egy révész várakozott a parton.

– Nem tudom mivel, de nagyon úgy tűnik, hogy rendesen felbosszantottuk őket. Azt hiszem, száműzni fognak bennünket a túlsó partra.

– Ez elég egyértelmű, csak azt tudnám, hogy miért skandálják egyfolytában az Anyahita nevét. Soha nem gondoltam volna, hogy itt ekkora kultusza maradt fent – mondta Zalán.

– Lehet, hogy van valami kegyhelye arrafelé, s ezek a szerencsétlenek most azt hiszik, hogy épp azt keressük.

Közben a tömeg továbbtuszkolta őket a vízen imbolygó kis vízi alkalmatosság felé, ami cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Egy meglehetősen kezdetleges, összetákolt kis tutaj libegett a vízen.

– Meg fog bírni bennünket ez a járgány, papa? – mutogatott ijedten a kis lélekvesztőre Endre. Az öreg testbeszédéből azt vették ki, hogy igen, s bár ez nem volt túl meggyőző, de azért egyenként óvatosan felléptek rá. Mire feleszméltek, a révész már szelte is velük a vizet. Egy darabig csendben, magukba roskadva kémlelték a környéket, ami teljesen vadidegennek tűnt. Bár korábban sem jártak még erre, de az utazás előtt alaposan végigvizsgálgatták a térképeket, s igyekeztek mindent alaposan előre megtervezni. Ez a kép pedig egyáltalán nem egyezett, de még csak nem is hasonlított a terveikhez. Az is meglepő volt, hogy a folyónak egyértelműen déli irányú volt a sodrása, holott az emlékeik és a térkép szerint ezen a részen minden folyó és patak észak felé kellett, hogy folyjon. Gondolataik össze-vissza cikáztak út közben, de még mindig élt bennük egy kis remény, hogy a túlparton csak találnak valamit, vagy valakit, aki elnavigálja őket vissza a szállodához.

Végre partot értek, a kis tutaj szinte nesztelenül siklott a sekély homokos talajra, ahonnan egy kitaposott ösvény vezetett tovább a pusztába. Az öreg heves mutogatása valószínűleg arra utalt, hogy azon az úton menjenek tovább. Nem sok választásuk volt, hát elindultak rajta. Fokozott aggodalommal pillantottak a nap vörhenyesen izzó korongjára, amely egyre közelebb csúszott a horizont nyugati széle felé. Mindjárt esteledik, és még fogalmuk sincs, hogy a sziget melyik szegletébe vetődtek. Egy csipetnyi reményt csupán az keltett bennük, hogy az út végén egy magaslat ívelt az ég felé, aminek a tetején egy tetemes méretű építmény állt. Talán ott lesz valami nagyobb település – gondolták, ahol talán segítséget kaphatnak végre valakitől. A fáradtságtól és éhségtől kimerülten vonszolták tovább magukat, mire végre elérték a domb lábát. Hatalmas kőépület állt a tetején, a domb oldalába bevágott, hosszú lépcsősor vezetett fel a bejáratához. Még fel sem léptek az első lépcsőfokra, máris mellettük termett két különös alak. Mintha valami korabeli katonai ruházatot viseltek volna; vastag állatbőrből készült, pikkelyszerűen felfűzött páncélmellény borította a mellkasukat, lábukon bőrcsizma, fejükön olyan csúcsos, peremén szőrmével díszített süveg volt, mint amit egykor az ősi hunok is hordtak. A fiúk szerfelett meg is lepődtek ezen, de nem volt idő megbeszélniük, hiszen a katonák intettek nekik, hogy kövessék őket. Még az edzett Endre is fújtatott, mire felértek az óriási, sokoszlopos csarnokhoz, ami a palota előterében állt. A sűrűn díszített, aranyozott ajtó mellett másik két katona állt. Ahogy odaértek, rögtön ki is nyitották előttük, de nem mentek be velük, egyedül álltak ott az előtérben, amint nagyot dübbenve bezáródott mögöttük az ajtó. Bizonytalan léptekkel sétáltak végig a gigantikus méretű termen, amelynek falai gyönyörű indaszerű mintával voltak díszítve.

– Na, és most hová kerültünk? – ámuldozott Tamás a magasra ívelő mennyezetet bámulva.

– Fogalmam sincs! De nektek nem úgy tűnik, mintha már vártak volna itt bennünket? – kérdezte Zalán.

– Nem hiszem! Ez valami templom – jegyezte meg Endre. – De még véletlenül se láttam jelét a térképeken.

– És most?

– Mindenestre ez gyönyörű, és persze roppant különös. Talán menjünk beljebb!

Bizonytalan léptekkel poroszkáltak végig a termen, amelynek végében egy emelvény, az emelvényen pedig egy aranyozott, díszes trón állt. Valaki ült a trónon, fehér ruhában és arany fejdísszel a fején, és intett nekik, hogy menjenek közelebb. A fiúk gyanakvó pillantásokat vetettek egymásra, miközben eleget tettek a kérésnek. A trón közelébe érve aztán a gyanakvásuk óriási meglepetéssé vált, hiszen innen már egyértelműen felismerték az illetőt. Az a nő volt az, akit a barlangban végig követtek. A nő lassan felállt, és méltóságteljes testtartással lelépdelt az emelvényről.

– Üdvözöllek benneteket! – mondta lágyan zengő hangon. A fiúk, ha lehet, még jobban ledöbbentek, alig tudtak megszólalni a meglepetéstől.

– Mi is üdvözlünk téged – nyögte ki nagy nehezen Zalán. – Te beszéled a nyelvünket?

A nő felnevetett, csilingelő hangja szinte visszhangzott a teremben.

– Hát persze, hogy beszélem!

– Ezt nem hiszem el! Ezek szerint magyar vagy?

– Magyar? – ízlelgette a szót. – Tulajdonképpen igen, bár nem egészen abban az értelemben, ahogyan ti azt gondoljátok.

– Miért, hogyan kellene értenünk? – kérdezte Endre.

– Egyáltalán ki vagy te, és hol vagyunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Tamás is.

– Hiszen erre már magatok is rájöttetek! – olyan szúrós tekintettel nézett a szemük közé, hogy alig bírták azt állni. – Végtére is minden jelet megfejtettetek. Máskülönben itt sem lehetnétek, hiszen meg sem nyílt volna az átjáró.

– Átjáró?

– Miféle átjáró? Te most miről beszélsz?

– Elárulnád végre, hogy hol vagyunk? – a fiúk csak nem értették a dolgot, vagy legalábbis nem merték elhinni, amit lelkük mélyén egyébként már sejtettek.

– Hát legyen! – mondta a nő. – A barlang falán lévő jelek megfejtése volt a kulcs. Ti kitaláltátok és kimondtátok ezeket. Ekkor nyílt ki az átjáró a ti világotokból a mi világunkba. A jövőből a jelenbe, illetve a ti szemszögetekből nézve a jelenből a múltba.

– A múltba? – hitetlenkedett Zalán. – Azt mondod, hogy most a múltban vagyunk?

A nő ismét csak mosolygott.

– Számomra ez a jelen, de a téridő azon a pontján, ahonnan ti jöttök, ez a földrész valóban a múlt része, hiszen már rég nem létezik.

– Méghogy földrész? Hogyan? Csak nem…? – Endre hangja elég bizonytalannak tűnt. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy most Ataiszon vagyunk?

A nő sokatmondóan bólintott.

– Ezt tényleg nem hiszem el! – mondta Tamás. – Ataiszon? Több ezer évvel a saját időszámításunk előtt?

– Pontosan 7008 évvel előtte. Miért lepődtök most meg ezen? Hiszen már magatok is felfigyeltetek rá, hogy a táj, a környezet, de még az éghajlat is egészen más, mint Hawaiion, ahonnan elindultatok. Láttátok az itt élő embereket is, hogy más a ruházatuk, más nyelven beszélnek.

– Ez igaz, de …! De hiszen akkor te nem lehetsz más, mint…

– Anyahita?!– Zalán meg sem várta, míg barátja befejezi a mondatot, lenyűgözve mondta ki a bűvös nevet.

– Úgy van! – zengte a nő, miközben bölcsességtől sugárzó tekintettel figyelte őket. –

– „Az út Anyahita dombjához vezet” – suttogta a fiú maga elé, felidézve a barlang falára vésett mondatot, amit valamennyien csak most kezdtek megérteni.

– Így van. Ezt a helyet – mutatott körbe – nevezik az emberek Anyahita dombjának, ha úgy tetszik hitházának. Most nehezen hiszitek el, pedig ti teremtettétek a saját magatok számára ezt a helyzetet. Ti voltatok kíváncsiak erre a helyre és a népünkre, ezért vezetett az átjárón át az utatok éppen ide.

– De mi csak téged követtünk!

– Ám a saját akaratotokból. Az akaratotok pedig az volt, hogy bizonyságot szerezzetek Ataisz valódi létéről, és arról, hogy az őseitek egykor valóban itt éltek. Ez volt a választásotok, így ezt most a saját szemetekkel láthatjátok, a saját bőrötökön érezhetitek.

– És ha Attila király Nagy Hun Birodalmára lettünk volna kíváncsiak, akkor odavezetett volna a járat?

– Ezt én sem tudhatom. Attól függ, hogy a lelketek mélyén lenne-e bennetek elegendő vágy ehhez. Talán oda magatok sem szándékoztok eljutni, mivel Attila birodalmának létét illetően nincs bennetek kétség. Ataiszra ellenben kíváncsiak vagytok, mivel a világotokban nem találtok elegendő bizonyítékot arra, hogy egykor valóban létezett-e ez a kontinens vagy sem.

– Ezek szerint nagyon is létezett, illetve létezik…

– Mivel ezt választottátok, hogy létezzen!

– Hogyan? Ezt megint nem értem! – rázta a fejét Zalán.

– Pedig egyszerű! Lelketek mélyén erősen élt bennetek az akarat, hogy az Arvisurák történetei igazak legyenek. Mindössze bizonyítékát igyekeztetek ennek szerezni. De ezzel egyúttal meg is teremtettétek a magatok számára azt a helyzetet, amit látni akartatok. Ha nem hittetek volna Ataisz létezésében, akkor soha nem kerülhettetek volna ide.

– Ilyen nagy teremtő ereje lenne az emberi akaratnak?

– Úgy van! De ezt ti is tudjátok, hiszen ti magatok is ezt tanítjátok. Most szembesülhettek azzal, hogy mennyire más pusztán beszélni valamiről, vagy megélni azt.

– De még mennyire – gondolták magukban a fiúk.

– A Teremtő minden emberi lelket a saját képmására teremtett. Ezt a ti téridő rendszeretekben sokan félremagyarázzák, holott épp azt jelenti, hogy a Teremtő felruházta az embereket a teremtői képességgel. Hogy is lehetne ez másképpen, hiszen ti magatok is ugyanannak a teremtésnek vagytok a részei. Ezért van az, hogy ha igazán mélyen és őszintén elképzeltek valamit úgy, hogy azt már magatok is elhiszitek, akkor az valóra válhat.

– Tehát azért kerültünk ide, Ataiszra, mert őszintén hittünk benne?

A nő bólintott.

– De akkor hogy lehet az, hogy a saját világunkban mégsem találtunk erre bizonyítékokat?

– A hely létezésében hittetek, de nem tudtátok azt megfelelően elképzelni, magatok elé vetíteni a képét, illetve azokat az érzéseket, amiket ez a hely kelt az ember lelkében.

Tamás elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Jól értem, arra akarsz célozni, hogy ha ezeket jól magunk elé tudnánk vetíteni, akkor ezzel akár múltbéli bizonyítékokat is tudnánk teremteni a saját világunkban?

– Miért csodálkozol ezen? Hiszen te már elég jól ismered az univerzum, illetve a téridő szerkezetét. És máskor is előfordult már, hogy valamelyest fordítottál a jövő alakulásán.

– A jövő alakulásán talán igen, de itt most számunkra a múlt megváltoztatásáról lenne szó! Az pedig nem ugyanaz! – tört ki Tamásból az időfizikus szkepticizmusa.

– Múlt vagy jövő, mit számít az? A kettő nem ugyanaz? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Mondd csak, mitől lenne más? Hiszen mindkettő maga az idő. Az időnek pedig a tulajdonsága csak egy és ugyanaz lehet. De, hogy jobban értsd: az időforrásokból kiinduló gömbhéjszerű időszférák tulajdonságai, az irányukon kívül ugyan mi másban térnek el egymástól a múlt és a jövő esetében?

– De a perturbált predesztináció elve …– kezdett a vitába Tamás, ám Anyahita fejezte be helyette a mondatot.

– …a múltszférák esetében is ugyanúgy érvényesül, csakhogy az a tudat révén ugyanúgy befolyásolható. Jó erős tudat esetén még inkább. Több erős tudat esetén pedig minden bizonyára…

Tamás egy pillanatig elhallgatott, egyrészt mert nem számított rá, hogy ez a semmiből feltűnő, múltban élő nő időfizikai vitába száll vele, másrészt pedig, mert lassacskán felfogta, hogy tulajdonképpen igaza van. Vagyis ha a jövő megváltoztatható bizonyos tettek, tudati kivetítések révén, akkor bizony a múlt is, hiszen annak az idősíknak is ugyanolyan tulajdonságai vannak. Tulajdonképpen bosszantotta, hogy erre ő maga miért is nem jött rá eddig.

– Gyertek velem! Mutatok nektek valamit! – szólt Anyahita, azzal már el is indult a csarnok egyik oldalajtaja felé. Hosszú lépcsősoron vezette őket végig, már valahol egészen mélyen, a domb gyomrában járhattak. Végül egy másik csarnokba jutottak, ahol olyan látványban volt részük, amire valóban a legvadabb álmukban sem gondoltak volna. A helyiség telis-tele volt aranylemezekkel, amelyek vakítóan csillogva verték vissza a fáklyák sárga fényét.

– Íme, a mi Arvisura feljegyzéseink! – mutatott rájuk Anyahita. – Bátran lépjetek közelebb, és nézzétek meg őket!

– Uram-Isten! – ámuldoztak a fiúk. – Ez nem lehet igaz!

– Megfoghatok egyet? – kérdezte Zalán teljesen elbűvölten.

– Igen, nyugodtan vizsgáld meg közelebbről is. Fogd a kezedbe, érezd a lemez súlyát, a fém hidegségét, a csillogó felület simaságát. És jól vésd az agyadba ezeket az érzéseket!

Zalán a kezébe fogott egy lemezt, a fiúk szinte transzba esve állták körül. Felcsillantak előttük a rovátkolt barázdák, amelyek rögtön ismerősnek tűntek.

– Ez tényleg hihetetlen! Valaki csípjen belém! – a rovásírás szakértője csak ennyit tudott kibökni.

– El tudod olvasni?

– Azt hiszem el. „A-ga-ba ro-vá-sa” – betűzte Zalán.

– Folyatasd! – biztatták a többiek egyre növekvő kíváncsisággal!

– „Arvisura-Anyahita csoportja Kaltes-asszony bolygójáról, azaz a Szíriusz rendszerből érkezett. A nagy köd miatt űrhajójuk a Kékleny-hegységben balesetet szenvedett. A fedélzeten tartózkodó utasoknak ugyan nem esett bajuk, ám már nem tudtak visszamenni a bolygójukra. Így Ataiszban maradtak, és a környezetükben élő régi kaltesi eredetű népek mellett találtak új otthonra…”

A fiúk megdöbbenve nézték és hallgatták, mint köszönnek vissza az aranylemezről mindazok az információk, amelyeket már ők is ismertek a saját világuk Arvisura kézirataiból.

– Magunkkal vihetnénk egyet? Csak hogy legyen végre valami kézzel fogható bizonyítékunk.

– Már ha egyáltalán visszajuthatunk egyszer a saját világunkba – mormolta maga elé Tamás.

– Természetesen vissza fogtok jutni a saját téridő rendszeretekbe, méghozzá hamarosan. Azonban semmit nem vihettek innen magatokkal. Sajnálom! – válaszolta a nő határozottan.

De még mielőtt a fiúk elszomorodtak volna a visszautasítástól, Anyahita ismét megszólalt:

– Van itt még valami, ami bizonyára érdekelni fog benneteket – azzal a terem végéhez sétált, s egy sűrűn díszített kis falfülkéből kiemelt egy gyönyörű aranydobozt. Kinyitotta a fedelét, majd odatartotta a vendégei elé, hogy jobban szemügyre vehessék annak tartalmát. Egy fényes bársony párnácskán különböző fajtájú, színű és méretű, csodálatos drágakövek feküdtek benne.

– De gyönyörűek! – sóhajtottak fel a fiúk.

– Tudjátok milyen drágakövek ezek? – a nő sejtelmesen mosolygott. A három srác egy ideig csak értetlenül nézett. – Pedig egy részüket már a ti világotokban is láttátok. A sámánok csak úgy nevezik őket, hogy „a beszélő kövek”.

– A beszélő kövek? – szinte egyszerre kiáltottak fel valamennyien. Istenem, de hiszen akkor ezek a Szent Korona kövei!

– Igen, hiszen az Arvisurákban is benne van, hogy 12 darab ilyen beszélő követ épített a koronánkba egy Dajka nevű aranyműves, és hogy ezek a kövek Anyahita hozományából származnak.

– Méghozzá a Szíriusz-rendszerből. Valóban onnan valók? – fordult Tamás Anyahita felé.

– Így igaz – bólintott a nő. Bár valójában abba a koronába, amit a népetek Szent Koronának hisz, ezek közül csupán hat kő van beépítve, mivel az csak egy másolat. A valódit, amelyikben 12 beszélő kő van, a beavatottjaitok jól elrejtve őrzik. De úgy vélem, hogy ezzel ti is tisztában vagytok.

– Tehát ez is igaz! – jegyezte meg Zalán.

A nő még adott egy kis időt a fiúknak, hogy bámészkodjanak a felbecsülhetetlen értékű kincs között, majd jelezte nekik, hogy ideje indulniuk. Út közben figyelmeztette őket, hogy minden egyes itt elhangzott szavát jól jegyezzenek meg, hogy emlékezetükben maradjon, ha majd visszatérnek. Kikísérte őket a templom előtti lépcsősor aljáig, aztán elbúcsúzott tőlük. Szekérre ültették őket, és lovas kísérőket is kaptak maguk mellé, úgy indították útnak a kis csapatot. Egy másik útvonalon jutottak el a hegy lábáig, ahol előjöttek a barlangból, ezúttal nem találkoztak sem a révésszel, sem a falusi emberekkel, akikről időközben megtudták, hogy Anyahita legidősebb fiának, Agabának a fejedelemségéhez tartoztak. A folyónak, amely nem volt más, mint a barlangi térképen is felfedezett Hangun, ezúttal egy délebbi szakaszán keltek át egy hídon keresztül. A lovasok egészen a barlang bejáratáig kísérték őket, ott azonban ők is búcsút intettek nekik.

A nap már lemenőben volt, amikor beléptek a járatba, és végigmentek azon, úgy ahogyan idefele jövet is. Ahogy átértek a csarnokba, ahol a sziklarajzokat találták, ismét az a furcsa érzés kerítette őket a hatalmába, mint korábban: kissé szédültek és hullámzani látták a falakat maguk körül. Mikor pedig újból körülkémlelték az üreget, már nyomát sem találták a különös járatnak, ismét csak egy mélyedés sötétlő sziklafala meredt feléjük. Ám ezúttal már nem lepődtek meg ezen, tovább folytatták hát az útjukat. Úgy tűnt, mintha visszafelé rövidebb ideig tartott volna az út, hamar kint találták magukat a sziklapárkányon. Ami azonban szintén megdöbbentőnek tűnt, hogy a barlangból kilépve verőfényes idő várta őket, a nap még delelőn állt fent az égen. Úgy tűnt, hogy a rejtélyes járaton túl eltöltött idő ebből a létsíkból teljesen kiesett, s csupán az ő emlékezetükben maradt meg.

A fiúk az elkövetkezendő napokban, de még a Magyarországra történt hazautazásuk után is sokat beszélgettek a különös kirándulásukról. Gyakran összejöttek valamelyikük lakásán, és próbálták minél részletesebben felidézni a történteket, és Anyahita szavait. Ilyenkor maguk elé képzelték az ottani tájat, épületeket, tárgyakat, s főként magukat az Arvisura rovásokat tartalmazó aranylemezeket. Erősen akarták és hitték, hogy hamarosan az egész földi emberiség számára bizonyítékot szolgáltathatnak majd Ataisz egykori létezéséről, és a hunok, magyarok őseinek valamikori ottlétéről.

Néhány hónap elteltével szenzációs hír járta körül az országot, sőt hamarosan egyre több külföldi média is közvetítette a fantasztikusnak számító értesülést, miszerint a pilisi hegyek mélyén felfedeztek egy barlangi üreget, amely tele van rovásírással telerótt, különös aranylemezekkel…

Vissza