A kunhalom titka
Meleg Vizek Birodalma - Kr.e. 3925.
A fősámán levette a tűzről a forró vizet és ráöntötte a csészében összekészített különféle gyógynövények elegyére. Miközben hosszasan megkevergette, folyamatosan valamiféle imát mormolt magában, végül odalépett vele az ágyon fekvő beteghez. A férfinak annyi ereje sem volt, hogy felüljön, a rimalányok segítettek megemelni a fejét, hogy meg tudják itatni a friss főzettel. A mellkasán tátongó hatalmas vágott sebről újból lecserélték a véres kötést, verejtékező homlokát vizes kendővel törölgették. Kis idő elteltével máris úgy tűnt, hogy visszatér belé az élet. Kinyitotta a szemét, és mintha szólt is volna valamit.
– Mit akarsz mondani uram? – az egyik rimalány a könnyeivel küszködve hajolt közel hozzá.
A férfi látszólag újabb erőt akart venni magán, hogy megismételje a meg nem értett szavakat, ám csupán egy erőteljes hörgés hasított a levegőbe. Hirtelen az egész teste görcsberándult, szemei egy távoli pontba meredtek, majd a következő pillanatban izmai teljesen elernyedtek.
– Jaj, ne! Uram-Istenem! – sikoltott fel a lány, és zokogva borult a férfi keblére. A másik két nőnek is azonnal könnybe lábadt a szeme. Tehetetlenül álltak az ágy mellett. A fősámán újabb imát mondott, miközben kezével lesimította a férfi szemhéját.
– Bevégezte! – mindössze ennyit mondott.
Pár percig csak állt némán, magába roskadva, majd lassú, nehézkes léptekkel elindult az ajtó felé.
Odakint egy egész sereg ember állt a ház előtt, idegesen toporogva a sárban, vártak a biztató hírre, hogy a hőn szeretett vezérük, aki otthont teremtett a családjaiknak, s megvédelmezte őket minden ellenségüktől és bajtól, végre meggyógyul. Ám amint megpillantották az öreg sámánt, már a mozdulatain is látták, hogy sajnos a sors ismét ellenük fordult.
– A fejedelem lelke eltávozott! – mondta csendesen. A hírre még az ég is elkomorodott, sötét felhők gyűltek össze a falu felett, és hangos dörrenések visszhangzottak az apró gerendaházak között. Az égi csatornák megnyíltak, az eső ömleni kezdett, és patakokban folyt végig a kétségbeesést tükröző, merevvé vált arcokon.
A temetést a hun-magyar törzsi szokások szerint tartották meg úgy, ahogyan az egy vezérnek valóban kijárt. A fősámán feláldozta az Égieknek a fejedelem fehér táltos lovát, akit a férfi mellé helyeztek, hogy az ezentúl már a felső szférákban szolgálja gazdáját. A sírgödörbe fegyverek, ékszerek, pénzérmék és edények is kerültek. Majd áldott földdel letakarták a halottat, a sír fölé pedig egy óriási halmot emeltek. Hét napon át hordták rá a földet, a Melegvizek Birodalmának mind a négy égtája felől.
Mikor készen álltak vele, a fősámán egy újabb szertartással megszentelte és lezárta a halmot. Ez a zár azonban nem evilági volt, hanem egy olyan szakrális kulcs, amit egyszerű földi halandó soha fel nem nyithat. Az öreg mágus úgy rendelkezett, hogy a sírt rejtő halmot pedig öt felfegyverzett lovas védelmezze – örök időkre…
Egy alföldi falu - napjainkban
Egy taxi, nyomában egy kisteherautóval kanyargott végig a falu szűk és poros kis utcáin. No, hiszen túl sokat nem kellett kanyarogniuk, mert az aprócska települést mindössze pár utca keresztezte. A falut alig nyolcszáz lélek lakta, legtöbbjük idős, s meglehetősen szegény ember volt. Ennek nyoma jól látszott a házakon is, amelyek zöme apró kis vályogépület volt. Sokukon már a vakolat is nagy darabokban hiányzott a falakról. Kifakult, dülöngélő deszkakerítések vették körbe a kis udvarokat és kerteket, melyekben a megélhetést jelentő zöldségféléket és jószágokat nevelték. A főút két oldalából még nyílt néhány leaszfaltozott utca, ám azon túl már csak földutak feketéllettek. A taxik is egy ilyen kis szekérútra kanyarodtak le, óvatosan kerülgetve ki a hatalmas kátyúkat, és vaskos porfelhőt kavarva maguk mögött. Egészen a földút végéig mentek, és lassan lehúzódtak a legutolsó kerítés mellé. A sofőrök leállították a motorokat, majd egymás után nyíltak ki a járművek ajtajai. Rajtuk kívül egy nő és három gyermek szállt ki. Az asszony, akit Ágnesnek hívtak, a harmincas évei elején járt, ám a sovány alkata és sápadt, beesett arca miatt kicsit többnek nézett ki. Nehéz, lassú léptekkel közelítette meg a kaput, ami mögött egy kőporozott, ám látszólag cseppet sem új családi ház állt. Szomorú szemekkel mérte végig a gazos, rendezetlen udvart. Legkisebb csemetéje, egy öt év körüli kisfiú, máris mellette termett.
– Ez az a ház, anya? Most már itt fogunk lakni? – kérdezte vidám, csilingelő hangon.
Az asszony lassan és nehézkesen bólintott.
– Igen, szívem – hangjából fájdalom és bánat sugárzott, amit a gyermek rögtön meg is érzett.
– Szép ház! Nekem tetszik! – mondta vigasztalóan. Minden bizonnyal valóban így is gondolta, hiszen nagy barna szemei csak úgy csillogtak az örömtől, amint anyjára nézett.
Ágnes erre kicsit kesernyésen, de elmosolyodott.
– Hát, nem egy fényes palota, de ez legalább a miénk!
Nem véletlen volt ez a megjegyzés. A közeli városból költöztek most ide, egy gyönyörű, négy szoba-nappalis, kertes családi házból. Egy évvel korábban ugyanis meghalt az asszony férje, aki elég jól keresett ahhoz, hogy akkori életszínvonalukat fent tudták tartani. Ám miután maguk maradtak, hamarosan újabb csapás érte őket. Az iskolát, ahol addig tanárnőként dolgozott bezárták, és ő munkanélkülivé vált. A segélyekből képtelen volt tovább fenntartani a házat, így hát arra kényszerült, hogy eladja, s valahol egy olyan kuckót találjon a maga és gyermekei számára, ahol sokkal olcsóbb a rezsi és a megélhetés.
Hosszas keresgélést követően így került a választása erre a kis házra, aminek hatalmas kertje volt. Úgy gondolta, hogy a legfontosabb zöldség-, és gyümölcsféléket itt meg tudja termelni maguknak, s még néhány malacot, meg csirkét is tud tartani. Bízott benne, hogy a gyerekek talán még élvezni is fogják az ezzel járó munkát.
Az is fontos szempont volt, hogy a méregdrága gáz helyett valami olcsóbb energiával lehessen fűteni. Itt a konyhában egy szép nagy búbos kemence, a szobák között pedig egy magasra rakott, mázas cserépkályha várta őket. Egy erdő itt volt a közelben, bízott benne, hogy némi tűzifának valót onnan is össze tudnak majd szedegetni.
Mindössze egyetlen dolog aggasztotta a házzal kapcsolatosan, mégpedig az, hogy a falu egyik legszélső utcáján, annak is a legutolsó telkén állt. Mellettük már csak az erdő, mögöttük, a kert hátuljában lévő drótkerítésen túl pedig egy jókora legelő látszott. Nem hiába adták olyan olcsón. Alig száz méterrel odébb volt egy másik eladó ház is, csak éppen azt másfélszeres áron lehetett volna megvenni. A kényszer nagy úr, hamar rávette őt, hogy ezt a döntést hozza.
A két nagyobbik gyerek, – a nyolc és tíz éves Csenge és Réka – jóval kisebb lelkesedéssel szállt ki az autóból. Savanyú ábrázattal kezdték el szemlélgetni az új környezetüket.
– Pfffúúúj, hogy néz ez ki? Mindjárt összedől! – nyávogott Réka, az idősebb testvér.
– De hisz ez egy roncs! Tök égő! – nyafogott a másik is.
– Ugyan már lányok, hiszen belülről még nem is láttátok!
Ám ők úgy tűnt, nem is voltak kíváncsiak rá, épp elég volt számukra az a tudat, hogy nekik kettőjüknek immár egyetlen szobán kell majd osztozniuk.
Az asszony türelmesen betessékelte őket, és körbemutogatott nekik minden helyiséget. A ház már nagyjából be volt bútorozva, kora reggel a nagyobb szekrényeket és ágyakat már átszállították. A tehertaxi platóján már csak a személyes tárgyaik, ruháik és egyéb csomagjaik voltak. A sofőrök segítségével ezeket is behordták. A két jármű aztán el is robogott, ők pedig ott maradtak, hogy berendezkedjenek életük legújabb szakaszához.
Ágnes jól sejtette, hogy a gyerekek hamar megszokják majd az új környezetet. Valóban alig telt el pár nap, és már vagy egy féltucatnyi gyerek szaladgált az udvarukon. Hamar rájöttek, hogy bizony a falusi életnek is megvannak a maga szépségei. Először is itt mindenki ismert mindenkit, olyan volt a közösség, mint egy hatalmas család. A városi otthonukban bezzeg még a nevét sem tudták az egyik szomszédjuknak. A szoros kapcsolattal az is együtt járt, hogy az emberek roppant kedvesek és segítőkészek voltak. Ha szükség volt egy kölcsön kapára, kérni se nagyon kellett, azonnal hozták. Amikor valamely szomszéd épp süteményt sütött, azon melegében átvitt nekik is egy tányérnyi kóstolót belőle. Ha pedig az asszonynak ügyintéznivalója akadt a városban, nyugodtan be tudott buszozni, mert valaki biztosan akadt, aki felügyelt addig a gyerekekre.
Nyár eleje volt, épp hogy megkezdődött az iskolaszünet, így hát még gyorsabban ment a beilleszkedés, a barátkozás. A falubeli gyerekekkel igen gyakran összejártak, mikor melyik ház udvarán játszottak. A lányok hamar hasonkorú barátnőkre leltek, a kisfiút, Ákoskát pedig mindenki kedvelte, egyrészt azért, mert rendkívül barátságos, aranyos gyerek volt, másrészt pedig, mint kiderült, az egész faluban éppen ő volt a legfiatalabb. A gyerkőcök még a környező legelőre is ki-kijártak szaladgálni, meg focizni. Az egyik ilyen alkalommal egy kicsit messzebb is elmerészkedtek, egészen az özvegy háza mellett végighúzódó erdősáv mögötti rétig. Rékának feltűnt, hogy nem messze onnan egy kisebb domb áll a puszta közepén. Gyermeki kíváncsisága rögtön arra sarkallta, hogy odaszaladjon, és felmásszon rá, közelebbről is szemügyre akarta venni.
– Gyertek, másszunk fel arra a dombra! – kiáltott oda a többi gyereknek, s azzal ő már neki is iramodott. Ám alig tett meg néhány futólépést, a többiek szinte egyszerre, kórusban kiáltottak rá.
– Ne menj oda! Nem szabad!
A kislány hirtelen megtorpant, csodálkozva és értetlenül fordult vissza.
– De hát miért nem?
– Oda senki nem mehet! – hangzott a megerősítés egy fiútól.
– Na de miért? Mi van ott? – okvetetlenkedett Réka, aki még soha semmiféle logikusnak mondható érvet nem hallott arról, hogy egy dombra miért ne lehetne felmászni. A falusi gyerekek hirtelen elhallgattak és lopva aggodalmas pillantásokat vetettek egymásra. Végül a legidősebb kislány mondta ki végre, amit Réka tudni akart.
– Mert aki oda mer menni, az mind meghal! – suttogta nyomatékosan és vészjóslóan.
A kislány nem tudta hirtelen, hogy komolyan vegye-e a figyelmeztetést, vagy sem. Egyrészt képtelen volt felfogni, hogy egy ilyen kaland bárkinek is a halálát okozhatná, másrészt olyan riadalom és félelem tükröződött a pajtásai szemében, hogy ettől mégis csak gondolkodóba esett. Amíg meghányta-vetette magában a dolgot, addig a húga máris a pártjára állt.
– Ugyan már, ez butaság! – mondta. – Ne is foglalkozz velük, gyere, menjünk!
Ám meglepetésére a nővére mégsem mozdult el onnan.
– Mondom, hogy meghalsz, ha felmászol rá! – hangzott a zord figyelmeztetés egy másik fiútól is. – Tudjátok, milyen sokan odavesztek már a faluból?
– Csak ijesztgetni akartok! – vágta rá rögtön Csenge. – Meg foglak mondani az anyukámnak, és az majd jól ellátja a bajotokat!
– Pedig igazat mond, és jobb lenne, ha komolyan vennétek! – tette hozzá a rangidős leányzó. – Tudjátok, hogy mi történt a házatok előző lakójával?
A két lány csak némán rázta a fejét.
– Kiment oda a bácsi, de soha többé nem ment haza. És a domb miatt halt meg. Ott találták meg a hulláját másnap a földön fekve.
– Tiszta hülyék vagytok! Egy domb nem öl meg embereket. Hogy a fenébe tudtok elhinni ilyen ostobaságokat! Lehet, hogy szívinfarktust kapott és attól esett össze – Rékának végképp elege lett a hallottakból.
– Csakhogy a hulla össze is volt kaszabolva – mondta az egyik kisebb fiúcska. – Lehet, hogy a halom alatt szörnyek laknak, akik ha meglátnak a közelben valakit, akkor előbújnak és vráááááááá, így rátámadnak! – mutatta a két kezét felemelve, mintha vékony kis ujjacskái mind borotvaéles karmok lennének. – Sőt, az is lehet, hogy éjszaka még a falu szélére is bemerészkednek. Akár a ti házatokba is bemehetnek!
– Hagyjátok már abba! – intette le őket Réka kissé ingerülten. – Halálra rémisztitek az öcsémet!
Ákoska valóban mind erősebben szorította már a nővére kezét, és tágra nyílt szemekkel, szótlanul figyelte az elhangzottakat.
– Pedig tavaly ugyanott halt meg Rózsika néni is. Szóval tényleg nem vicc!
A nagylány szeméből olyan fenyegető sugarak lövelltek ki, hogy Réka jobbnak látta, ha valóban felhagynak ezzel az ötletükkel.
– Na ebből elég volt! Gyertek, menjünk haza! – adta ki végül az utasítást a testvéreinek.
Azzal szapora léptekkel el is indultak a házuk irányába.
Természetesen azonnal elmeséltek mindent az édesanyjuknak is, aki korábban szintén hallott már némi szóbeszédet a dombról, ám csak pletykának, unatkozó öregek afféle mendemondájának tartotta. Azért mégiscsak elkezdte faggatni a falubelieket ezekről a történésekről, mivel látta gyermekein a nagy ijedelmet. Gondolta, csak végére jár a dolognak, elvégre mégiscsak ők laknak legközelebb a halomhoz. Végül kiderült, hogy a falubeliek közül elég sokan jártak már ott, s bár komolyabb bajuk ugyan nem lett, de bizony kivétel nélkül mindannyijukon kiütött valamiféle rejtélyes nyavalya. Volt, akinek csak a feje fájdult meg iszonyatosan, de voltak, akik alig pár perc ott töltött idő után máris hányni kezdtek, sőt olyan is akadt, aki kis időre el is ájult.
A legmegrázóbb azonban a házuk előző tulajdonosának, illetve egy pár házzal arrébb lakó, vele hasonló korú nő esete volt. Ők mindketten valóban ott vesztették el az életüket, és mindkét haláleset roppant rejtélyesnek bizonyult. A nő a dombról akart kiásni egy pár cserépnyi kis földet a virágai átültetéséhez, mivel felfedezte, hogy kiváló minőségű termőtalajt rejt a halom. Az előző háztulajdonos pedig be akarta szántani és vetni a domb lankásabb részét és környékét. Egyikőjükről sem tudni, hogy mi történhetett pontosan, de tény, hogy mindkét holttestet ott találtál meg, ráadásul vágásnyomokkal a testükön, bár a boncolások során kiderült, hogy a halálukat közvetlenül mégsem azok okozhatták. Kezdetben a rendőrség gyilkosságra gyanakodott, ám azt sem a nyomok, se egy indíték, se egy tanúvallomás nem támasztotta alá. Mindkét eset aktáját úgy zárták le, hogy az ügy végül is megoldatlan maradt.
Még érdekesebbé vált a dolog, amikor Ágnes az idősebbeket fogta vallatóra, akik nagyon régi történetekről is beszámoltak. Egyesek pedig állították is, hogy az a hely örök időktől fogva el van átkozva. Ekkor gondolta azt először, hogy talán mégis csak rossz döntés volt éppen ezt a házat megvenni. Tanult ember lévén ugyan nem volt babonás, de azért amiket hallott, az már egy kicsit neki is sok volt. Ám egyelőre nem tehetett mást, mint hogy nap, mint nap figyelmeztette a gyerekeit, nehogy arra menjenek.
Egyik nap az asszony éppen kint ült a ház előtt a gyerekekkel és borsót fosztottak, amit egy nénitől kaptak, mivel Ágnes kiváltotta neki a városban a gyógyszereit. Hamarosan egy csapat gyerek szaladt be hozzájuk az udvarra, hogy elcsalják Rékáékat a szomszédba játszani. Egyikőjüknek sem kellett kétszer mondani, hogy menjenek. Ákoska is örömmel indult el, hiszen volt azon az udvaron egy hinta is, amin ő nagyon szeretett hintázni. Lévén, hogy ő volt a legkisebb, megengedték neki, hogy elsőként üljön fel rá. Nagy örömmel vette hát birtokba, és nevetve lengett a magasba. Csakhogy alig telt el pár perc, a többiek máris felszólították, hogy most már álljon meg, mert letelt az ideje, más következik. Szerinte viszont túl rövid volt ennyi idő, úgyhogy esze ágában sem volt fékezni. Erre az egyik fiú viszont durván megragadta a hinta kötelét és félrerántotta. Ákoska kiesett, s bár nem ütötte meg magát nagyon, de a sértődéstől mégis csak sírva fakadt.
– Nem is játszok veletek többet! Inkább hazamegyek! – szipogta.
– Gyere, hazakísérlek – fogta meg a kezét Csenge. Végigvezette az utcán, egészen a házuk kapujáig.
– Na menjél, anya odabent van. Én még visszamegyek a többiekhez – mondta, azzal betolta öccsét a kapun. Még szemmel kísérte egy darabig, ahogy elindul a bejárat felé, aztán hirtelen hátrafordult és már szaladt is vissza, hogy ki ne maradjon sokáig a játékból. A kisfiú azonban mielőtt bement volna az ajtón, meglátott az udvaron egy kiscicát. Azonnal elszállt belőle minden bánat, és szapora léptekkel indult meg a macska felé. A kis jószág azonban megijedhetett tőle, mert amint észrevette őt, futásnak eredt a kert hátulja felé, majd ki is bújt a rozsdás drótkerítésen tátongó jókora lyukon. A gyerek követte, és hamarosan már a réten kergette a cicát. Azaz csak kergette volna, azonban a jószág, hogy, hogy nem, hirtelen úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ákoska egyre bizonytalanabb léptekkel botorkált tovább. Már-már arra gondolt, hogy feladja a keresést és visszafordul, amikor megpillantotta a dombot. Egy pillanatra megijedt, amint eszébe villantak a gyerekek rémisztő történetei, ám hamarosan meglátott valamit, amitől igencsak meglepődött. A meglepetést azonban hamarosan felváltotta a mérhetetlen kíváncsiság, így hát óvatosan elindult, s mind közelebb és közelebb lépdelt a halom felé. Ahogy csökkent a távolság közte és a domb között, úgy szállt el a félelme is. Szeme felcsillant, szája széles mosolyra húzódott, és az utolsó métereket már futva tette meg.
Már délfelé járt az idő, amikor az asszony elindult a gyerekeiért, hogy hazahívja őket ebédelni. A kis csapat még önfeledten kergetőzött a hatalmas udvaron.
– Csenge, Réka! – kiáltott a lányoknak, amikor meglátta őket. – Ideje hazamenni, készen van az ebéd!
A lányok pihegve futottak oda az anyjukhoz.
– Hát Ákoska? – kérdezte tőlük Ágnes. Azok értetlenül és megdöbbenve néztek vissza az anyjukra.
– Hogyhogy? – mondta ijedten Réka. – De hiszen már régen hazament!
– Mit beszélsz? Dehogy is jött!
– De hát én magam kísértem haza! – tette hozzá Csenge rémülten. – A saját szememmel láttam, amint bement a kapun.
– Micsoda? Mikor volt ez?
– Nem is tudom, olyan tíz körül.
– Uram-Isten! – hebegte az asszony kétségbeesve. – Biztos, hogy nem fordult vissza?
De meg sem várta a választ, kiabálni kezdett a fia után. Erre már előjöttek a szomszédok is és látva az asszony egyre jobban elhatalmasodó félelmét, felajánlották, hogy segítenek őt megkeresni. Végigjárták az utcákat, miközben mindenkit megkérdeztek, és minden zugot végignéztek. Út közben többen is csatlakoztak a keresőkhöz. Végül az Ágnesék házához értek, s mindannyian jól tudták, hogy már csak egyetlen hely van, amit nem néztek meg: a rét és az erdő környékét. Senki nem mondta ki, de magában mindannyian azért imádkoztak, hogy csak ne a dombnál találják meg a gyermeket. Talán épp ebbéli félelmükből fakadóan egyből arra vették az irányt. Mondani sem kell, mennyire megijedtek, amikor azt látták, hogy a kisfiú ott áll a domb tövénél. Ágnes szinte halálra rémült.
Az emberek óvatosan közelítették meg a helyet, a többségük úgy jó tízméternyire a dombtól meg is torpant, nem mertek továbbmenni. Ágnes – aki már a könnyeivel küszködött, – azonban közelebb ment. Nem érdekelte, hogy vele mi lesz, ebben a pillanatban csakis a gyerekre tudott gondolni. Óriási kő hullott le a szívéről, amikor a közelébe érve azt látta, hogy a kisfiúnak valószínűleg semmi baja sincsen. Ákoska háttal állt neki, s miközben kis kezével gesztikulált, úgy hallotta, mintha beszélne valakihez. Csakhogy egy teremtett lelket nem látott ott a gyereken kívül! A kicsi észrevette őt és hátrafordult. Anyjára nevetett, majd ismét a láthatatlan beszélgetőtársa felé fordította a fejét.
– Most mennem kell – mondta. – De nem sokára visszajövök hozzátok. Megígérem! – tette még hozzá egy kis szünetet követően, azzal biccentette egyet a fejével, mintha csak valóban elköszönne valakitől. Ezután az anyjához futott.
Az asszony azt se tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Boldogan ölelte magához csemetéjét, s a falubeliek is mind megkönnyebbültek, hogy láthatóan baj nélkül végződött a kicsi kalandja. Ágnes többször is végigtapogatta a gyereket, hogy valóban ép-e mindene.
– Jól vagy? Nem fáj valamid? – kérdezgette közben, de a kisfiú csak mosolyogva rázta a fejét. Nem is értette az anyja viselkedését, hogy ugyan mitől is félti őt úgy, hiszen olyan kellemesen töltötte itt az időt a barátaival.
– Miért jöttél ide? Megmondtuk, hogy nem szabad! – fedte meg az anyja.
– Csak beszélgettünk! – hangzott az ártatlan felelet.
– Beszélgettetek? De hát kivel, hiszen nincs is itt senki! – nézett körül értetlenül a nő ismét.
– Dehogyis nincs! Hát nem látod, anya?
– Kiket? Hol?
– Hát ott, meg ott! – mutatott a gyerek apró ujjaival a domb tövénél két pontra is.
Az asszony próbálta tekintetével követni a mutatott irányt, de hiába meresztette a szemeit, továbbra sem látott sehol senkit.
– Jaj, édesem, megijesztesz! Én senkit nem látok ott. Kik azok? – kérdezte szipogva, tehetetlenül.
– Pedig ott van öt lovas. Még kardjuk is van. Te hogyhogy nem látod őket, anya?
– Nem tudom kicsim – felelte ismét szipogva, a könnyeit nyeldesve, mivel kezdte azt hinni, hogy a fia valamitől megzavarodott. Érezte, hogy ha ellentmond a gyereknek, talán még rosszabbra is válhat a helyzet, így hát a saját elveit feladva, látszólag belement a kisfiú által kitalált játékba.
– És ezek a lovasok bántottak téged? – Ágnes azt gondolta, hogy hátha így többet is megtudhat a kicsitől.
– Dehogy bántottak! – nevetett fel Ákoska. – Anya, de hiszen ők a legjobb barátaim! Ők soha nem bántanának.
Cinkos mosollyal az arcán kissé közelebb hajolt az Ágnes füléhez, és még belesúgta:
– Sőt! Ők vigyáznak rám! De ez titok!
Szegény asszony ezek után még annyira sem tudta, hogy mit is gondoljon erről az egészről. Szeméből zavar tükröződött, miközben a gyerek még tovább fűzte a magyarázatot.
– Ne félj anya! Ők csak azokat bántják, akik engem is bántani akarnak!
– Tessék?!
A vigasznak szánt szavak épp ellenkezőleg hatottak, az asszony még inkább megrémült.
– Tudod anya, a Gábor bácsi meg a Rózsika néni… Ők is bántani akartak engem, de a lovasok megvédtek, és jól elbántak velük a kardjukkal!
Ágnes minden lelki erejével azon volt, hogy megpróbálja felfogni a történteket és a fia magyarázatait, de ezúttal sehogyan sem állt össze a kép a fejében. Igyekezett a lehető legtoleránsabb módon kezelni a helyzetet, de immár túljutott egy bizonyos határon, s már nem tudta, hogy mit feleljen. Tehetetlenségében felkapta a kisfiút az ölébe, és határozott léptekkel elindult.
– Na jó! Most már ideje hazamennünk!
Míg az önbizalom látszatát magára erőltetve végiglépdelt a falubeliek szemeinek kíváncsi kereszttüzében, magában azt remélte, hogy otthon majd jobban helyrerázódnak a gondolatai, s majdcsak megérti mi is történt velük itt a dombnál.
Ám otthon sem vált jobbra a helyzet. Ákoska este, a lefekvéskor még mindig az öt fegyveres lovast emlegette, akik folyton megvédik őt. Azokat a lovasokat, akiket rajta kívül bizony senki ember fia nem látott.
Ágnes nyugtalanul feküdt le aludni, és éjjel többször is felébredt. Ilyenkor mindig átment a kisfiú szobájába megnézni őt, hogy minden rendben van-e vele, ám a kicsi békésen szunyókált. Amikor végre aludni tudott egy keveset, rögtön rémálmok kezdték gyötörni. Már hajnalodott, amikor a kimerültségtől végre kicsit hosszabb időre is lecsukódtak a pillái, ám aztán megjelentek a lelki szemei előtt a lovasok, akik a kardjukkal éppen lekaszaboltak valakit. Riadtan, verejtékezve és levegőért kapkodva ült fel az ágyában. Ismét a fia jutott az eszébe, és rosszat sejtve indult el ismét a szobája felé. Amint benyitott, a kétségbeesés soha nem látott erővel hatalmasodott el rajta.
– Neeeem! – sikoltotta. A kisfiú ágya ugyanis üres volt.
– Ákos! Ákoska, hol vagy? – szólongatta, miközben félelemtől remegő tagokkal rohant végig a házon, minden zugot átkutatva a gyerek után, de sehol nem találta őt. A zajra a lányok is felébredtek, és már ijedten, könnyes szemekkel toporogtak a szobájuk közepén.
– Maradjatok itt! El ne mozduljatok innen! – szólt rájuk a nő. – Mindjárt visszajövök!
Azzal, mint az őrült rohant kifelé. Keresztülfutott az udvaron, ki az utcára, majd a mezőre, ahol egyből a domb felé vette az irányt. Messzebbről nem látott ott senkit, de amint közelebb ért a halomhoz, feltűnt neki egy földön fekvő apró, elernyedt alak. Ákoska volt az. Ám az anyja hiába próbálta meg felrázni, a gyerek eszméletlen volt.
Ágnes már órák óta ott állt a kórház folyosóján, egyedül, lelke fájó sebeitől kínlódva. Végre kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy zöld köpenyes, fáradt arcú orvos. Az asszony azonnal odasietett hozzá.
– Doktor úr! Jobban van már, magához tért?
– Sajnálom asszonyom – csóválta meg a fejét. – A kisfia kómában van.
– De mitől? Mi van vele?
– Ezt pillanatnyilag még nem tudom megmondani önnek. Még nem sikerült feltárnunk az okát, de az elkövetkezendő napokban további vizsgálatoknak vetjük majd alá, s talán hamarosan kiderül.
– Istenem! – tört fel belőle a sírás, miközben arcát a tenyerei közé temette. – Meddig tarthat ez így?
– Nézze! Az első vizsgálatok mind negatívak voltak, vagyis eszerint a kisfiúnak nincsenek sem külső, sem belső szervi sérülései. Én azt mondom, hogy legyünk bizakodóak!
– Bemehetek most hozzá? Látni szeretném!
– Hát persze! Sőt, talán jót tesz neki, ha beszél hozzá.
– Hallja, amit mondok neki?
– Talán igen.
Ágnes egész délután ott ült a gyerek ágya mellett, aki békésen feküdt, mintha csak aludna. Egyáltalán nem keltette egy beteg ember látszatát. Folyamatosan beszélt hozzá, mesélt neki. Csöndes együttlétüket ekkor egy erős kopogás zavarta meg. Egy ismeretlen, jóképű fiatalember állt az ajtóban, mint kiderült, egy nyomozó volt az. A rendőrség végre megelégelte a halomnál történt furcsa történéseket, és elhatározták, hogy immár alaposan kivizsgálják, mi is lehetett az oka a kisfiú kómába esésének, illetve az eddigi valamennyi furcsa sérülésnek meg a két halálesetnek. Azt gyanították, hogy valami módon ezek a balesetek mind összefüggnek egymással, s hogy talán maga a halom az, amit jobban nagyító alá kellene venniük. A nyomozó alaposan kifaggatta az asszonyt a fiával történt különös eset kapcsán. Ágnes, amit tudott elmondott, azt is, hogy a gyermeke már előző nap is járt a dombnál, bár arról az egy tényről, hogy közben láthatatlan lovasokhoz beszélt, félve hallgatott.
Ez a mostani eset, – lévén, egy kicsi gyermekkel esett meg, – annyira felkavarta a közvéleményt, hogy a következő napokban már ki is vonult a dombhoz egy csoportnyi védőöltözékbe bújt kutató, hogy mintát vegyenek az ottani levegőből és talajból. Tisztázni akarták, hogy nem lapul-e valamilyen sugárzó, vagy egyéb káros anyag a halom alatt, s esetlegesen attól kapnak az arra járók fertőzést. Ám sem a levegőből, sem a talaj felső rétegéből semmiféle káros sugárzást nem tudtak bemérni. Folytatták hát az ásást, és még mélyebbre hatoltak. A halom belseje felé sem találtak semmi különöset, így hát a kutatás vezetői kiadták az utasítást, miszerint az egész buckát fel kell ásni. Ehhez egy nagy markoló jött segíteni, de bizony még inkább megrökönyödtek, amikor a hosszas munkálatok végén, a halom legmélyén a gép acélmarka egy régi sír leleteibe botlott.
Azonnal leállították a gépet, és elkezdték módszeresen feltárni a sírhelyet, immár a megfelelő archeológus szakemberek segítségét is igénybe véve. A kutatók részben lelkesek voltak a munkájukat illetően, hiszen valóban rendkívülinek mondható leleteket sikerült feltárniuk, s valamennyien büszkék voltak rá, hogy ebben részt vehettek. Ugyanakkor közülük is többen rosszul lettek a domb környékén, s ez kissé megijesztette őket. Nap, mint nap küszködniük kellett a szédüléssel, hányingerrel, de végtére is pontot akartak tenni a rémálomhoz hasonló esetek végére, így hát folytatták a munkájukat.
A sírgödör szélein először különféle fegyvereket, ékszereket és edényeket találtak, amelyek az első becslések szerint is több mint ötezer évesek lehettek. Már magában ez a tény is óriási izgalmat váltott ki közöttük, pedig a java még hátra volt. Másnap ugyanis feltárták a központi részt is, ahonnan először egy hatalmas csontvázat ástak ki a földből, mint kiderült egy lóé volt az, ami díszes, aranyveretes szerszámokkal felszerszámozva feküdt a gödör alján.
Legvégül egy koporsó került elő. Aranyozott-ezüstözött mintákkal gazdagon és gyönyörűen díszített darab volt, s ez a lelet bizony jócskán felülmúlta az eddig talált tárgyakat. Ám az igazi meglepetés még csak ezután következett, amikor is kinyitották a koporsót. Amelyikük csak megpillantotta, szinte sokkot kapott a látványtól, ugyanis a férfi testét, aki fölé e sírhalmot valamikor emelték, teljesen romlatlan állapotban találták. A negyvenes évei vége felé járó férfi mintha csak aludt volna, arcbőre rózsaszínű volt, s teljesen kisimultnak tűnt. Hosszú fekete hajfürtjei hátra voltak simítva, állát rövidre nyírt szakáll keretezte. Gazdagon díszített ruházata fejedelminek látszott. Az emberek alig akartak hinni a szemüknek. Többen még a pulzusát is megvizsgálták, annyira élőnek tűnt, ám minden jel szerint mégis csak halott volt. A tetem végül egy laboratóriumba került, ahol az elkövetkezendő napokban még el akartak végezni rajta néhány további vizsgálatot.
Eközben Ákos még mindig öntudatlanul és mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyában. Anyja alig mozdult el mellőle és a nővérei is gyakran meglátogatták. Már kezdték megszokni a gyermek kis testéből kiálló csövek látványát, a gépek kijelzőinek villogását és figyelő csipogását. Bár az orvosok szerint még nem volt jele a javulásnak, ám úgy gondolták, hogy amíg a kicsi szíve ver, addig mindig van remény.
Ágnest az ásatások befejeztével, este ismét meglátogatta a nyomozó, és elújságolta neki, hogy a sírhalom alatt egy fejedelem teljesen ép, romlatlan testére bukkantak. Azt is elmondta, hogy a körülötte talált tárgyak a régészek kormeghatározása szerint majd’ hatezer éves.
Mindezeket hallván az asszony agya rögtön kombinálni kezdett. Ismét eltűnődött azon, hogy vajon kit láthatott a gyerek a dombnál, s kihez beszélhetett. Vajon nem ez a fejedelem lehetett-e az? De hát mégis miképpen? Nem, az mégsem lehet, elvégre az mégis csak egy halott! Még este is ezen járt az esze, miközben még mindig az ágy mellett üldögélt. Mélyet sóhajtott, miközben könnycseppek gördültek végig az arcán.
– Édesem! – súgta a gyerek fölé hajolva. – Mondd, mi ez az egész? Mi történik veled?
Egyik kezével a kisfiú kezét fogta, míg a másikkal az arcát simogatta.
– Kicsim! Kiket láttál te ott a dombnál? Milyen lovasokhoz beszéltél? Istenem! Bárcsak tudnál válaszolni! Vajon hallod, amit anya mond neked? Lehet, hogy te mindenre tudnád a választ. Talán azt is tudod, hogy egy halottat rejtett az a domb? Egy halottat, akinek több ezer év elteltével sem indult bomlásnak a teste. Talán te azt is tudod, hogy ki lehet az a fejedelem?
Alighogy az utolsó szavakat kimondta, olyan dolog történt, amit legvadabb álmában sem tudott volna maga elé képzelni. A kisfiú hirtelen megszorította a kezét, szemei felpattantak és mereven előre néztek, apró teste az ágytól megemelkedett, és tőle teljesen idegen, mély, rekedtes hangon így kiáltott fel:
– Ééén! Én vagyok a fejedelem!
Ágnes iszonyúan megijedt és akkorát hőkölt hátra, hogy a székét is felborította. De még mielőtt fel tudta volna fogni, hogy a gyerek magához tért, máris újabb trauma érte. A kisfiú ugyanis a következő pillanatban élettelenül csuklott vissza a párnájára. Szemei lecsukódtak, kicsiny teste teljesen elernyedt. Az EKG-t mérő készülék folyamatos, őrült sípolásba kezdett, a kijelző görbéje pedig hirtelenjében kiegyenesedett.
– Neeem! – sikoltotta az asszony. – Segítség! Orvost! Segítsen már valaki!
Orvosok és nővérek futottak be a gyerekhez. Többször is megpróbálták újraéleszteni, de már nem tudtak segíteni rajta.
Másnap a laboratórium dolgozói döbbenten fedezték fel, hogy a fejedelem kunhalom alatt talált és gondosan őrzött romlatlan teste reggelre eltűnt. Mindenki értetlenül állt az események előtt, csak Ágnes lelke vált kissé nyugodtabbá. Bízott benne, hogy a drága gyermeke lelke immár a régi-új testében, talán ismét úton van a barátaival, az öt fegyveres lovassal egy másik világ felé…