A Sámán dala
Fénynek hosszú útján jöttem,
Tejút porában fürödtem,
Négymikronos lelkemben
Szent szellemmel megtelten.
Több száz évnyi életemet
Egyetlen testben éltem én le.
Hisz bírom a szentek erényeit,
Ismerem a Kozmosz törvényeit.
Otthonom az egész világ:
Hegyhát, mocsár, domb és síkság.
Szőnyegem fű vagy földgöröngy,
Fotelem minden szikla és rönk.
Fejem felett ég-kupola,
Éji lámpa a Hold korongja.
Harmatból szövöm párnámat,
Csillagfényből a dunnámat.
Ha tűz a nap, a fák az erdő
Lombkoronája a védőernyőm.
S ha jég és hó jő a záporra,
Menhelyem egy barlang gyomra.
Eledelem méz és gyökér,
Gyógyfüvekről tépett levél.
Gombát, gyümölcsöt aszalok,
Kőből vizet is fakasztok.
Társam sólyom és a szarvas,
Velük rovom az utamat.
Együtt figyeljük a hegyet,
S a ködbe burkolt égi jelet.
Barátaim a rét, az erdő,
A vihart tobzó rongyos felhő,
Minden patak, minden szikla,
A tűzből felpattanó szikra.
Rőzsecsokrok pattogása,
Sámándobom dobolása,
Amikor melléjük ülök,
Messze-messze elrévülök.
Beszélek ős szellemekkel,
Vagy magával a Teremtővel.
Néha pedig, hogyha az kell
Megküzdök az ellenséggel.
Mindezt egyetlen egy célért:
A gyarló földi emberiségért.
Nem álmodom köszönetről,
Hisz nem is tudnak a létemről.