Az Éj
Tücsökszóval jő az Éjjel,
Felém oson hűs leplével.
Világomra dobja fátylát,
Sűrű, sötét ködpalástját.
Igazgatja tollpárnámat,
Lefogja a szempillámat.
Még hallom, amint itt-ott neszel,
Kopott bocskorában lépdel.
Öntudatom megbénítja,
Feneketlen mélyre dobja.
Zuhanok a nagy semmibe,
Egy ismeretlen téridőbe.
Lelkem magját elragadja,
Más világokba juttatja.
Akár múltba vagy jövőbe,
Csillagporos messzi űrbe.
Mutat színes városokat,
Fényhálóból szőtt tornyokat,
Szél mardosta várromokat
Vértől habzó patakokat.
Ezüsterdőt ködfátyolban,
Furcsa lábnyomot a hóban,
Porral fedett Hold-köveket,
S lila színű falevelet.
Majd újabb cselt vet be az Éj,
Emberalakokat küld felém.
Ők régi rokonok és ősök,
Történelemből ismert hősök.
Egyszer iskolában vagyok,
Másszor nyílzáportól halok.
Dimenziók közt menekülök,
Majd egy sámándobnál elrévülök.
Megfejteném, hogy mi lehet,
Számomra ez mit jelenthet,
De az Éj már erre nekem
Sehogy nem ad feleletet.