A fáraók lámpája

A történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy Lugio Galvani (1737-1798) fedezte fel az elektromosságot, és Thomas A. Edison (1847-1931) találta fel a villanykörtét. Ám több forrás is arra utal, hogy bizonyos kiválasztottak már több mint 3000 évvel ezelőtt is ismerték az elektromosságot.

Amikor Lukianosz görög író (120-180) a II. században ellátogatott Hierapoliszba, lenyűgözve állt meg Héra istennő templomában. Egy bizonyos „világító drágakő”, amelyet valamilyen energiaforrás táplált, sugárzó fénybe borította az épület belső termét. Más ókori szövegekben is beszámolnak ilyen csodalámpákról. Csak a fantáziadús kutatók képzeletének szülöttei lennének ezek a tárgyak?

Régi, magasan fejlett kultúrák mágusai és tudósai minden valószínűség szerint már hihetetlen tudással rendelkeztek. Ezt mára már számtalan tény bizonyítja, gondoljunk például a piramisok építésére, amelyhez nemcsak óriási építészeti szaktudásra, de kimagasló matematikai és csillagászati ismeretekre is szükség volt. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy az élet más területeit illetően is rendelkezhettek hasonlóan nagy tudással.

Egyiptomban, a Lukszor melletti Királyok Völgyében az egyiptomi fáraók sírkamráiban gyönyörű színes festményekkel díszítették a folyosókat. A gondolkodó emberben rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon miként tudták ilyen művészien kidíszíteni azokat, ha egyszer vaksötét van bent. Nyilvánvaló, hogy használniuk kellett valamiféle világító eszközt, másképp ez nem ment volna. Tudósok többféle magyarázatot is próbáltak adni, ezek egyike szerint valószínűleg tükrök segítségével vezették be a nap sugarait, azonban akik ezt a folyamatot valóban megpróbálták rekonstruálni, azt tapasztalták, hogy a betükrözött fény belevész a sötétségbe. Egy másik, meglehetősen erőltetett magyarázat szerint fáklyákkal világították meg a folyosókat. A baj csak az, hogy az egész csodálatos alagútrendszerben nem találni koromnyomokat, melyek ezt a feltételezést alá tudnák támasztani. Így az egyiptológusok tovább töprenghetnek azon, vajon hogyan tudták 3500 évvel ezelőtt felvinni a falakra ezeket a bámulatos műveket. Talán a fáraóknak is voltak elektromos világítóeszközeik?

Atanasius Kirchner természettudósnak (1601-1680) tudomása volt egy égő lámpáról, melyet annak idején a régi egyiptomi főváros, Memphis föld alatti pincéiben találtak. De vajon van-e bármiféle bizonyíték az efféle történetekre?

Nos, úgy tűnik, hogy van! Hisz ilyen bizonyítékkal szolgálhat a késő egyiptomi korszak egyik temploma, mely Lukszortól 60 km-re fekszik. A denderai Hathor-templomról van szó, amelynek a föld alatti kriptái, melyek három emelet mélyen húzódnak a föld alatt, páratlan domborműveket rejtenek. Hathor istennő papjai Kr.e. 100 körül az emberi alakok mellett hólyag alakú képződményeket is ábrázoltattak a műalkotásokon, melyek úgy néznek ki, mintha hatalmas lámpák lennének, és dzsed-oszlopok tartják őket. Ez az „erő” hieroglifajele. A különös tárgyakon lótuszvirág csúcsából előbújó, hullámvonalban tekergőző kígyók is láthatók.

Walter Garn bécsi villamosmérnök 1980-ban bebizonyította, hogy a domborműveken valódi izzók képe látható. „Az ábrázolásmód megdöbbentő volt – számol be Garn. – A dzsed-oszlopok pontosan úgy néznek ki, mint a modern nagyfeszültségű szigetelők. A kígyók elektromos szikrák vagy világító gázkisülések lehetnek, melyek a magas feszültség hatására lépnek ki a lótuszvirág csúcsaiból. Alapvető elektrotechnikai ismeretek nélkül képtelenség lett volna elkészíteni egy ilyen rajzot. Egyszerűen túl sok az egyezés.”

A mérnök a régi egyiptomi mintakép alapján készített egy 40 cm hosszú üvegtestet, melynek végét gyantából öntötte ki, és az egyik oldalán egy lemezes elektródot, a másikon egy fémcsúcsot helyezett el. Garn a következőképpen írta le, hogy mi történt ezután:

„Ha kiszívjuk a levegőt egy üvegtestből, melybe két fém alkatrész ér bele, már kis feszültségnél is kisülésre kerül sor. 40 torr nyomásnál egy fénycsík kígyózik egyik fémtől a másikig. Ha még több levegőt szívunk ki az üvegből, a csík kiszélesedik, míg végül az egész körtét betölti. Pontosan ez látható a Hathor-szentély föld alatti folyosóit díszítő képeken.”

Elképzelni sem tudjuk, mekkora hatalmat tulajdonítottak a hívők több mint 2000 évvel ezelőtt egy ilyen berendezésnek, amikor látták, ahogy a szivárvány színeiben játszó fénysugár sziszegő kígyóként mozog a kripta sötétjében, kékes fényt bocsát ki, és megvilágítja a falakat. Volt ott egy kép Tothról, a hold istenéről is, akit a kutatók védőistenének is tartottak. Toth a számos mítoszok egyikében egy lótuszvirágban jött le az égből az emberekhez, hogy elhozza nekik a „fényt”.

A bagdadi múzeumban őriznek egy elektromos elemet. Már a több mint 2000 éves tárgy felfedezője, Wilhelm König német régész is azt írta 1938-ban, a pártusok egyik településéről szóló ásatási naplójában, hogy egy vázaszerű, 14 cm magas agyagedény, melyet egy rézhenger és egy vasbot egészített ki, nagyon emlékeztetett egy galvánelemre, vagyis egy olyan cellára, mely egy anódot (réz) és egy katódot (vas) tartalmaz. Rolf Schulte restaurátor dr. Arne Eggebrecht egyiptológussal, a hildesheimi Pelizaeus Múzeum munkatárásval 1978-ban egy kísérlet keretében megépítették a lelet pontos mását. Sav gyanánt borecetet öntöttek a készülékbe, amely másfél voltos feszültséget adott.

A fentiek alapján logikus az a következtetés, miszerint a későbbi korokban is kellett, hogy legyenek ismerői ezeknek a technikáknak. Hiszen ha csak egy bizonyos beavatott társadalmon belül is volt ez ismert, annak tagjai minden bizonnyal tovább is adták egymásnak ezt a tudást. Egy I. Justinianus kelet-római császár (527-565) uralkodásának idejéből ránk maradt beszámoló szerint Antiochiában (Szíriában) szintén volt egy örökké világító lámpa.

Numa Pompilius király állítólag már Kr.e. VII. században elhelyezett egy „örökké égő fényt” egy római templom kupolájában. Pauszániasz görög történetíró (II. század) azt írja, hogy a római Minerva istennő szentélyében is mesterségesen létrehozott aranyfény égett. Augustinus (354-430) filozófus, a négy nagy nyugati egyházatya egyike egy „varázslámpáról” számolt be, mely állítólag szüntelenül világított egy pogány Ízisz-templomban. Nem tudta kioltani sem a szél, sem más természeti erő. Virgiliusról, a varázslóról pedig az a hír járta, hogy egy oszlopot emelt Róma városában, és egy „nagy üveglámpát helyezett el rajta, mely folyton égett, anélkül, hogy kialudt volna”. Érdekes, hogy a villanykörtéhez üvegburát használtak, pontosan úgy, ahogyan napjainkban is szokás.

Sajnos hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy korunk civilizáltnak mondott társadalma a legokosabb, az általuk használt technológiák a legtökéletesebbek, s hogy egyáltalán a tudományos fejlődés csúcsa napjainkban valósul meg. A fentiek azonban nagyon jól példázzák azt, hogy a régmúltunkat illetően sem szabad előítélettel lennünk. Hisz ahogyan a bölcsek mondják: „Semmi nem történik a Földön, ami egyszer már meg ne történt volna.”

Vissza