Égi vizeshordónk, a Hold
Csendes nyári estéken ki ne bámulta volna meg Földünk legközelebbi égi társát, a Holdat? Hiszen igencsak változatos képet mutat, hol egy vékony kis fénysarlóként, hol pedig egy nagyra dagadt óriási zsemleként tündököl az éjszakai égboltunkon. Ráadásul, mint tudjuk, biológiailag is igen nagy hatással van ránk, hiszen mind az ár-apály jelenségnek, mind az emberek érzelmi állapotában, bioritmusában történő változásoknak is ez az égitest az okozója.
Bizonyos források szerint azonban a Hold nem volt mindig szülőbolygónk kísérője. Magasabb szférákban élő szellemi lények által adott információk szerint, - amit a sumérok által hátrahagyott agyagtáblák leírásai is alátámasztanak, – valaha a Föld, Hold, Mars, Merkur és Vénusz egyetlen égitestet alkottak. Szétszakadásukra akkor került sor, mikor bekövetkezett az első világkatasztrófa. Az emberi lélek fejlődésének van ugyanis egy bizonyos evolúciós útja, mely során az első és második dimenziós életet követően a harmadik dimenzióban él és fejlődik tovább. Ebben a – számunkra igencsak hosszúnak tűnő – szakaszban szintén vannak különböző állomások, amelyek egy-egy világméretű katasztrófában nyilvánulnak meg. A harmadik dimenziós életben összesen öt ilyen katasztrófa vár az emberiségre, melyek közül jelenleg kettőn már túljutottunk. Bár a fizikai létünkben ezek szörnyű jelenségeknek tűnnek, ám a kozmikus egyensúly megteremtése miatt mégis nélkülözhetetlenek. Hiszen ezek során csak az emberek fizikai teste semmisül meg, a lelkük azonban tovább él, s a szenvedések révén fejlődik, nemesedik. Jelenleg a harmadik katasztrófa küszöbén állunk, amely újabb nagy változásokat fog eredményezni a Naprendszeren belül is:
„Mert a Föld újra egyesül az ő részeivel. Tehát a Mars, a Vénusz, a Merkur és a Hold újra a Földbe csapódik a katasztrófa pillanatában.” (G. H. Anon: Lelki evolúció)
Különös égi kísérőnk időnként igen nagy kellemetlenségeket is okozott már a földi emberiségnek. Az ősi rovósámánok feljegyzései szerint jó ideig a jelenleginél sokkalta távolabbról követte planétánkat a Hold. Kr.e. 11. 650 körül azonban a felsőbb szintű szellemek lények akarata révén katasztrofális közelségbe került hozzánk. Olyannyira, hogy a Hold súrolta is a Földet, s ez okozta az egykori Atlantisz kontinens süllyedését is. Gyakorlatilag egy pályaátállítást hajtottak végre, aminek az volt a célja, hogy a Holdat a Földhöz közelebb irányítva bolygónk életének fejlődését felgyorsítsák. Hiszen ekkortól jöttek dinamikus mozgásba a tengerek, és ez indította meg a Föld uralkodó nagy tengeráramlásait, mint a Humbolt, vagy a Golf áramlatokat. Az ütközés azonban megrepesztette a Föld vékony kérgét is, ami még napjainkban is mozgásban van az egykori hihetetlen mértékű katasztrófa miatt.
„A Holdat eleinte csak a beavatott bölcsek figyelhették, mert oly messze volt tőlünk.
A szabíroknak olyan feljegyzéseik is voltak, hogy a tűzszerzési év után 1856 évvel Joli-Tórem Földjét a hozzá vágott Hold megsúrolta Ezek a kőtáblák a Napnál is világosabban hirdették, …hogy Hárpia-Tórem az Istenek viaskodásában a Holdat a Földünk felé irányította, de Kaltes-asszony és a Földanya azt kitérítette. Így a Hold Atlantic napnyugati sarkánál Földünket csak súrolta. Azóta Atlantic fokozatosan süllyed. Borzalmas mennyiségű por került a levegőbe, eljegesedtek a Föld sarkai, a jég elborította még a tengereket is és Atlantic mágneses sarkán meghaltak az emberek.
A Hold olyan közel került hozzánk, hogy majdnem olyan nagyságúvá nőtt a Földről nézve, mint a napsugár életadó ereje, csakhogy hideget árasztott felénk.
A Hold viszont mozgásba hozta a Nagyvizet és az örökös ár-apályok Életet adó körforgása miatt új élet kezdődött Joli-Tórem Földjén.
Időszámításunk
210. évében azonban a Holdanya megváltoztatta méretét és nagy _
égiháborúkat, tengerháborgásokat okozott, s rettenetes Özönvíz
pusztított (Kr. e. 3540-ben). Később a Hold, amit egy üstökös a
farkával megcsapdosott, közelebb került a földünkhöz és újabb
özönvizeket okozott a 344. és az 542. évben, amely újabb
menekülési hullámot indított meg, bár ez kisebb mértékű volt.
(Kr. e. 3406 és a Kr. e. 3208. évben).
Az ataiszi beavatottak már könnyebben megfigyelték, hogy a Föld forgása 380-ról 365-re, vagy 366-ra csökken évenként. Ekkor megindult az emberi agyak gyors fejlődése, mert a Hold árapály mozgása megindította a fejlődést. A Vízöntő Világhónapja végén újabb változás következhet be. Ha Hold kísérőnkkel történik valamilyen esemény, úgy a 380 földfordulatos év újból bekövetkezhet.” (Paál Zoltán: Arvisura-Igazszólás)
Mint látható, már az ókori beavatottak is különös figyelemmel kísérték a Hold életét, s számos feljegyzésükben megemlítik. A sötét középkor aztán elterelte róla a figyelmet, később pedig azzal volt elfoglalva az emberiség, hogy újra felfedezze a saját bolygóját. A Hold majd csak a múlt század közepén keltette fel újból a figyelmet, amikor már újabb technológiák álltak rendelkezésre annak közelebbi felderítéséhez. Először egy szovjet űrszonda, a Luna-2 látogatta meg 1959-ben. Ember pedig először 1969. július 21-én lépett a felszínére Neil Armstrong és Edwin Aldrin személyében, akik az amerikai Apolló holdkutatási program űrhajósai voltak. Alighogy néhány lépést tettek, az űrhajósok igencsak elámultak, s különös megjegyzések tettek, mert olyan jeleket vettek észre, amely egyértelműen figyelmeztette őket arra, hogy nem ők az első látogatók a Holdon. A por alatt ismeretlen eredetű szemét lapult, és idegen járművek nyomai rajzolódtak ki. Gépalkatrészek, összeomlott építmények, imitt-amott még egy-két kerék is, űrporral beborítva, mely soha nem mosódik le. Az asztronautákat aztán igyekeztek hallgatásra bírni, amihez rengeteg eszköz állt az érdekeltek rendelkezésére. Ám a későbbiekben sem ment minden simán a Hold környékén. Amikor az Apollo–13 elindult, felrobbant az egyik nagynyomású oxigéntartályuk, s a legénységnek csak számos életveszélyes helyzet közepette sikerült visszajönnie a Földre. Nem sokkal a robbanás előtt a NASA titkos rádiócsatornáján az Apollo–13-as legénysége egyszer azt jelentette, hogy a közelben egy UFO-t látott. Meglepően hamar feladták a Holdra induló expedíciók terveit a magukat nagynak nevező hatalmak, s támaszpontokat sem létesítettek rajta. Sőt, már harminc éve nem is tette ember a lábát a Holdra, aminek természetesen komoly okai vannak. Nem mintha semmi érdekeset nem lehetne ott találni, sőt épp ellenkezőleg.
De ha már a fizikai megközelítés lehetősége nem áll a rendelkezésünkre, hogy szétnézhessünk eme titkoktól terhes kis égitesten, akkor talán érdemes más módszerhez folyamodni. Manapság jó néhány olyan ember él a Földön, akik bizonyos paraképességekkel rendelkezve képesek a fizikai testüket elhagyva, a puszta lelkükkel felfedezőútra indulni. Ilyenkor az illető személy csak a kívánt helyre koncentrál, és a lélek máris elszáguld a megtekinteni kívánt helyre, ahol valóban – ahogyan azt a magyar nyelvünk őrzi is magában – a „lelki szemeikkel látnak” mindent, mint ahogyan az álmainkban is ezt tesszük. Ott aztán számos olyan információt össze lehet gyűjteni, ami fizikailag sok nehézségbe kerülne. Magyar kutatók is végeztek már ilyen parakutatást, többek között a Holdon is, és igen meglepő dolgokat tapasztaltak. Főként akkor, amikor – a felszíni felderítéseket követően – annak belső szerkezetét is vizsgálat alá vetették. Ezek szerint az égitest belsejében különböző földönkívüli támaszpontok vannak, valamint több olyan mesterséges létesítmény, amelyek gigantikus méretű gravitációs hajtóművekkel rendelkeznek, s amelyekkel valamely rendszer idegen lényei a Hold forgását szabályozzák. Korábban ugyanis forgott a Hold, s ezt bizonyos magas szintű szellemi lények napjainkban adott információ is bizonyítják.
A parakutatók a Hold belsejében is szétnéztek, hogy rájöjjenek az idegenek által okozott forgás szinkronizáció okaira. Legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, hogy a planéta belseje üreges. Az üreg méretét nem tudták pontosan meghatározni, de valószínűleg több száz kilométer lehet az átmérője. A tartály minden bizonnyal mesterséges létesítmény, amelyet nem tudni, hogy kik, mikor és miért vájtak a Hold belsejébe. Egyébként a hetvenes években az amerikaiak is végeztek bizonyos szeizmológiai vizsgálatokat oly módon, hogy földrengés-érzékelő műszerekkel bemérték az Apolló expedíció egyik hordozórakétájának mesterségesen keltett becsapódását, amit a Holdnak irányítottak. A rengések hullámai alapján képet alkothattak az égitest belső szerkezetéről, ami eléggé meglepte a kutatókat, ugyanis az eredmények azt mutatták, hogy a Hold belül üreges.
Földünk hűséges kísérője tehát nem egy tömör kődarab, hanem inkább egy óriási égi hordó vagy tartály. Az üreg alakja egy binduhoz (vagy egy közepén összenyomott fánkhoz) hasonló, melynek közepében egy kis törpecsillag lebeg, amely sárgás, a Napéra emlékeztető fénnyel világítja be a tartályt, aminek palástját körben tengervíz borítja. A belső óceánon nincsenek szigetek, szárazulatok, kivéve a két sarki csúcsot. Nagyjából egyenletes a tenger mélysége, a Föld felöli oldalon valamivel magasabb a vízszint az állandó dagály miatt. Nagyon valószínű, hogy éppen amiatt nem forog most a Hold, hogy ne lötyögjön benne a víz. A vízben tengeri élőlényeket, földi halakat, hínárt és planktont is láttak, tehát valószínűleg sós, és gyakorlatilag teljesen tiszta, szennyezetlen az egész. Nem tudni pontosan mekkora lehet az óceán térfogata, de nagyjából vetekszik a Föld vízkészletével.
Kocsis Ferenc - aki maga is a parafelderítők közé tartozik – rajza
a Hold belső szerkezetéről.
„A tárolás nem emberi szem által látható. De azt tudnotok kell, hogy azért nem forog,… mert az éltető víz, amit szintén tárol, az ő mozdulatlansága miatt, az erő és a taszítás az ő hatalmában van. A gravitáció is az ő tárolása, azért az Isten ilyen mozdulatlansággal áldotta meg. Ezért az új életben az ő szerepe is megváltozik, a forgása elindul. Amikor újra telik vízzel a Föld, akkor áll meg újra. A Hold - ahogyan most a Plútó – akkor jelenik meg mint életvivő, amikor a negyedik katasztrófa ideje elindul. Akkor áll meg a Hold forgása, és akkor lesz az ascendens tárolója – éppen úgy, mint a Plútó most.” (G. H. Anon: Lelki evolúció)
A már említett magas szintű
szellemi lények által adott információk szerint a Holdban
tárolják Földünk következő teremtési korszakának teljes
vízkészletét. A jelenlegi, 6. teremtési szakasz rövidesen véget
ér a Földön egy tűzözönnel. Ennek során a Föld teljes
vízkészlete fel fog bomlani. A hidrogén elszivárog az űrbe, a
visszamaradó oxigén pedig háromatomos formában, ózonként marad
vissza a nitrogénnel együtt, s ezek fogják alkotni a következő
korszak légkörét. A Földön tehát nem marad egy csepp víz sem.
Ahhoz, hogy újra be tudják telepíteni a bolygót élettel, a
Holdból át kell tölteniük a tiszta vizet a felszínére. Ez lesz a
valódi Vízöntő kor, amikor több kilométer átmérőjű, mesterséges
dimenzióalagutakat nyitnak a két égitest között, átfolyatva az
új vizet az óceáni medrekbe. Ez egy emberi léptékkel nézve
meglehetősen hosszú folyamat lesz, hiszen a vizet csak pára és
eső formájában töltik át. Csak ezt követheti majd a növények,
állatok, és később az emberek visszatelepítése. Ekkor veszi majd
kezdetét az igazán szép új világ. Addig is esténként vessünk
egy-egy pillantást a jó öreg égi vizeshordónkra, hogy eszünkbe
juttassa: ennek a csodának talán mi is részesei lehetünk majd
egyszer!