Kolombusz előtti felfedezők

Ősi hajósvezéreink már többezer éve bejárták az óceánokat

A XV-XVI. század volt az úgynevezett nagy felfedezések kora. Ekkor jutott el Vasco da Gama Afrikát megkerülve India nyugati partjaihoz. Majd 1492. augusztus 3-án indult el Kolombusz Kristóf Palos kikötőjéből az Izabellától kapott három karavellával: a Ninja-val, Pinta-val és a Santa Maria-val. Szárazföldre először október 12-én lépett, Guanahani szigetén (Közép-Antillák), ám azt hitte, hogy Indiába érkezett. Ezért nevezte el az ott élőket indiánoknak – legalábbis ma így tudjuk. Maga a földrész azonban állítólag egy későbbi felfedezőről, az olasz származású Amerigo Vespucciról kapta a nevét. Később pedig a spanyol Magellán volt az, aki 1519-ben öt hajóval elindult, hogy a Földet megkerülje. Az öt hajóból azonban csak egy tért vissza 1522-ben. Ezeket az adatokat olvashatjuk a lexikonokban, de vajon valóban ők voltak az első tengeri felfedezők?

Platon Amerikája

Kr.e. mintegy négy századdal írta a filozófus Platón a Timaiosz s folytatása, a befejezetlenül maradt Kritiasz című dialógusát. Ha kicsit beleolvasunk Platón műveibe, érdekes módon már ezekből is kaphatunk információkat egy bizonyos nagy szárazföldről, amely Európától nyugatra fekszik. A Timaiosz című művében a következőket írja:

„Azzal a szorossal szemben, amelyet ti Heraklesz oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt, mint Líbia és Kisázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szembenlevő szárazföldre, amely ama igazi tenger körül terül el. Mert mindaz, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel, azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, amint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek.”

Mit is jelent mindez? Héraklész oszlopainak a mai Gibraltári-szoros szikláit nevezték régen a görögök, vagyis ez a Földközi-tenger kapuja az Atlanti-óceán felé. A nagy sziget, melyet Líbia és Kisázsia együttes méretével jellemez Platón, nem lehet más, mint az egykori Atlantisz, hiszen több más forrás, mint pl. az Arvisurák is éppen ide helyezik azt. S való igaz, hogy Atlantiszról már akkor sem jelenthetett komolyabb gondot átjutni a környező szigetekre, az Antillákra. A leírás szerint, ha a szigetekről ismét továbbindulunk, akkor ott találunk egy bizonyos szárazföldet, amely „igazi tengert” ölel körül. Platón ez alatt valószínűleg az óceánt értette, és épp a méretei miatt hangsúlyozta, hogy „tényleg tengernek lehet nevezni”. Minthogy a szárazulatot sem szigetként írja le, hanem azt is „teljes joggal igazi szárazföldnek” lehet nevezni, így szinte biztosra vehetjük, hogy ez a hatalmas kontinens bizony nem más, mint Amerika. Nomármost, ha Kolombusz előtt két évezreddel Platón ilyen leírást adott Amerikáról, akkor vagy neki, vagy valamely ismerősének járnia is kellett ott! Mindezek mellett igen pontos leírásokat olvashatunk tőle a Sargasso-tengerről, az Antillák szigeteiről, az Atlanti-óceán és az amerikai kontinens méreteiről is. Megkockáztatom a kijelentést, miszerint Platón korában igenis ismerték ezt a földrészt.

Ősi térképkészítők

Mint az mára már ismeretes, Kolombusz azonban használt bizonyos térképet az útja során. Ez a tény viszont feltételezi, hogy akkor legalább egy embernek előtte járnia kellett ezeken a helyeken, hisz máskülönben nem készülhetett volna el maga a térkép. Azonban azt is tudjuk, hogy az ókorban és a középkorban, egészen a XIV. századig, a térképek elképesztően kezdetlegesek voltak. A kontinensek még véletlenül sem emlékeztetnek bennünket az eredeti formájukra, s többnyire csak kis területeket mutatnak be egyszerre. De vajon eljuthatott-e volna Kolombusz egy ilyen kezdetleges útmutatóval Amerikáig?

Bizonyos tudósok állítása szerint évezredekkel ezelőtt létezhetett egy magas civilizációval rendelkező nép, akikről bár nem tudnak semmit, ám egyik tagjuk hátrahagyott egy bizonyos térképet, amely sokáig rejtőzött valahol, míg csak Kr.e. 1300 körül valaki meg nem találta azt. Ez aztán egy olyan térképkészítő mester kezébe kerülhetett, aki a felbecsülhetetlen értékű műről számos másolatot készített. Ezen másolatok alapján aztán újabb és újabb másolatok láttak napvilágot, melyeket manapság portolánoknak neveznek. Ilyen volt az a térkép is, amelyet 1311-ben egy genovai mester, Petrus Vesconte készített, valamint az is, amely egy bizonyos Angelo de Dalorto munkája volt, s 1330-ban készült. Ezt követően még számos portolán keletkezett. Fontos sajátosságuk, hogy igen pontosak, ráadásul nagyon szép színesek, hiszen ezeken már kékkel jelölték a vizeket, zölddel a földet és barnával a hegyeket. Legtöbbjüket nem papírra, hanem állatbőrre rajzolták, hogy a tengeri pára ne árthasson nekik. Charles Hapgood és munkatársai egy tucatnyi portolánt elemeztek térképészeti módszerekkel, s megállapították róluk, hogy a valós földrajzi helyzettől csak csekély mértékben térnek el. Egy másik kutató, Nordeskiöld elemzése viszont azt mutatta ki, hogy ezek a portolánok az idők múlásával semmit sem fejlődtek, sőt, az első 1310 körül megjelent térképek még pontosabbak voltak, mint az 1500 után készültek. Hapgood professzor szerint a legelső, eredeti térkép – mely alapján aztán az újabb és újabb másolatok megszülettek – valamikor 6000 évvel ezelőtt készülhetett. Ezt látszik bizonyítani Piri Reis térképe, valamint az Oronteus Finaeus 1531-ben megjelent térképe is, ezeken ugyanis az Antarktisz körvonalai abban az állapotukban vannak bejelölve, amikor azok még jégmentesek voltak. Azaz a térképezés akkor kellett, hogy történjen, amikor itt meleg volt az éghajlat, azaz 6000 évvel ezelőtt. Márpedig, ha ekkor valóban feltérképezték a Földet ezek a rejtélyes ősök, akkor már nem is olyan meglepő, hogy Kr.e. 400 körül Platón is tudott Amerika létezéséről.

 Oronteus Finaeus-féle térkép 1531-ből

A Piri Reis térképet egyébként is a legnagyobb rejtélyek közt tartják számon. E térkép története 1501-ben kezdődött, amikor az oszmán-török hajóhad Kemál Reis nevű admirálisa elfogott hét spanyol hajót. A foglyok kihallgatása során az egyik tengerész elárulta, hogy ő is részt vett Kolombusz felfedező útján, s hogy a birtokában van az a térkép, melyet Kolombusz akkor használt. Az admirális természetesen elkobozta a térképet, amit halála után az unokaöccse, Piri Reis örökölt. Ez épp kapóra jött Piri Reis-nek, hiszen 1511-ben fogott hozzá egy nagy világtérkép megrajzolásának, amelyhez mintegy száz forrásmunkát, s nyolc másik térképet használt föl. Három éven át dolgozott a nagy művön. Piri Reis halála után a térkép a szultáni palota, a Topkapi levéltárába került. Ez a térkép feltűnően nagy területet ábrázol Amerikából, s az Antarktisz körvonalai is látszanak. Piri Reis sora szerint műve a Kolombusz térképe alapján készült.

 Piri Reis térképe

Kolombusz ugyanis valóban nem vaktában indult útnak. Paolo Toscanelli egy levelet küldött neki előtte, amelyben pontosan megadta a megfelelő szélességi fokot, amelyen a hajót a nyugat felé fújó passzátszél és a tengeráramlás segítette. Ráadásul a leírás mellett egy térképet is küldött neki, ami ugyan azóta elveszett, de joggal feltételezhető, hogy ez a bizonyos térkép lehetett a Piri Reis-féle térképnek a forrása. Ezek szerint pedig már Kolombusz térképén is jelölve volt Amerika.

Viking hajósok

Valamikor az 1900-as évek elején szintén megdőlni látszott a tudóstársadalomnak az Újvilág felfedezéséről való állítása, hiszen ekkor vált ismertté, hogy Kolombusz előtt már a vikingek is jártak Amerikában, sőt még településeket is hoztak ott létre. Egy bizonyos Eirik Raude nevű személyt gyilkosság miatt száműztek Norvégiából. Ekkor Izlandra menekült, de mivel hamarosan itt összeütközésbe került a törvénnyel, 982 körül továbbhajózott nyugat felé. A partvidéket, ahol kikötött ő nevezte el Zöld Földnek, azaz Grönlandnak. A normannok mintegy 400 éven keresztül éltek itt. Eirik fia, Leif Erikson 1000 körül hajózott át Amerika észak-keleti partvidékére, ahol három tájegységnek is nevet adott. Ezek voltak a Helluland (Köves Föld), Markland (Erdős Föld) és a Vinland (Szőlős Föld), mely területek szintén viking telepesekkel népesültek be. Egy ideig még a környéken élő bennszülöttekkel is kereskedtek, azonban később megromlott a köztük lévő viszony, így a vikingek elhagyták Amerikát. 

Arvisurabeli hajós ősök

Az egykori rovósámánjaink által összegyűjtött feljegyzések, az Arvisurák szerint őseink már többezer évvel Kolombusz és társai előtt megtalálták az amerikai, és valamennyi más kontinenst is. A történelem előtti időkben több kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a Földet időnként megrázó kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó felszínét. A köztudatban él is néhány ilyen ősi földrész neve. A legrégebbi, amit ismerünk ezek közül, Lemúria volt. Elhelyezkedése a mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető, tehát egy hatalmas földrészt képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett el süllyedni, de i.e. 30.000 körül már biztosan víz alatt volt. Ebből a földrészből azonban megmaradt egy jókora szárazulat, melyet ekkortól már Mú-nak neveztek. Bár jóval kisebb volt Lemúriánál, ám még ez is magában foglalta Ausztráliát és az egész környező szigetvilágot. Mú süllyedése valószínűleg i.e. 22.000 körül kezdődhetett el. Még mielőtt eltűnt volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy másik – talán a legismertebb – ősi földrész, Atlantisz. Ez tehát valahol az Atlanti-óceán közepe táján terült el, feltehetően a mai Bermuda-háromszög volt a nyugati széle és kb. Kr.e. 11.540 körül kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok éven keresztül zajlott.

A magyarság szempontjából a legfontosabb földrész azonban Ataisz. Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta. Szintén a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. E kontinens emléke a maják emlékezetében a mai napig is él, ők azonban Mieyhun (Maja-hun) néven említik.

Őseink már az utolsó jégkorszakot megelőzően is a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpát-medencében éltek. (Ezért van az, hogy a szavárd-magyarok 2005-ben már a 21.505. év számításánál tartanak!) A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez – a kataklizmák következtében a Csendes-óceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára - Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból is.

Az Ataiszon élő fehér és fekete hun, agaba, uruki, maja, indijó, saka törzsek már valamennyien értettek a hajóépítés mesterségéhez. 24 lapátos vitorlásaikkal többször neki is vágtak az óceánnak, hiszen a fokozatos felmelegedés következtében újabb és újabb földdarabok váltak lakhatóvá, amit a népesség növekedése miatt, illetve a nem várt estleges járványok, földrengések miatt célszerű volt folyamatosan feltérképezni és nyilvántartani. Később ezeket a helyeket be is népesítették. Állatokat, növényeket vittek magukkal Ataiszból, s persze az otthoni kultúrát és hitvilágot is. Gyarmatbirodalmakat alapítottak a mai Egyiptom területén (Hikszosz-óm), továbbfejlesztve az őshaza kultúráját. A Mezopotámiában (Anina-óm) megtelepedettek magukat Úr népének, a rokon törzsek némelyike pedig sumírnak nevezte. A mai Tigris és Eufrátesz folyók termékeny síkságán már jóval korábban is létrehoztak településeket, mint ahogyan Ataisz süllyedni kezdett. Nippur pateszi már a nagy özönvíz előtt 35.000 évvel lerakta az első Uruk-törzsbeli város alapjait a szavárd hegyvidéken. De alapítottak településeket Dél-Ázsiában (Parszi-óm), sőt még a mai Mexikó (Indijó-óm), illetve Peru (Kuszkó-óm) területén is.

Ataisz utolsó fejedelme XII. Armogur volt. Ekkor Hajós fejedelem vezetésével útnak indította a legjobb hajósait, hogy nézzék meg, a különböző gyarmat­birodalmakban milyen időjárási viszonyok és életkörülmények uralkodnak, mivel Ataiszon az egyre növekvő felmelegedés miatt mind nagyobb lett az aszály, melyet egyre gyakoribb földrengések is kísértek. XII. Armogur 10 fia közül Suva, Buda és Kuszkó indult útnak, hogy a felmelegedés következtében lakhatóvá vált területeket felkutassák. Suva déli, Kuszkó keleti, Buda pedig nyugati irányba vette az útját hajóival.

A déli irányban elinduló Suva egy később visszaküldött jelentésében egy mesés szépségű szigetről írt. Nem kell sokat keresgélnünk a mai térképen sem ahhoz, hogy megtaláljuk a nyomát, méghozzá néhány ezer kilométerre az egykori Ataisztól, a Fidzsi-szigeteken. Ebből is arra lehet következtetni, hogy Boldog­asszonyunk leszármazottja rendkívül nagy jelentőségű dolgokat kellett, hogy véghezvigyen itt ahhoz, hogy a nevét a mai napig is megőrizte a legnagyobb város!

XII. Armogur Buda nevű fia Kr.e. 5070 környékén alapította meg a Tigris és Eufrátesz folyók mellett Úr városát. Buda egy kegyhelyet szeretett volna emelni Anyahita-Anina tiszteletére, azonban a környéken egyáltalán nem volt építésre alkalmas kő. Így Eridő hajósfejedelem vezetésével 24 hajón hoztak kifaragott építőköveket, szerszámokat, mestereket Ataiszról, hogy a kegyhely elkészülhessen. A több mint tíz évig tartó építkezésben Góg fejedelem és fia Magya fehér hun törzsei is segítséget nyújtottak, akik Magóg fekete hunjaival együtt a Tigris folyó túlsó oldalán már korábban letelepedtek.

Kuszkó keleti irányba indult el Ataiszról, nádcsónakok kíséretében. Ezt követően minden idők legnagyobb földrengése történt, mely során az összes kísérő nádhajó eltűnt, s ő maga is csak nagy nehézségek árán menekült meg. A vizek szélén a hegyekben kötött ki bárkájával. Hosszú vándorlás után egy folyó forrásvidékének arra alkalmas pontján alapított meg egy várost, melyet aztán róla Kuszkó városának neveztek el. Népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén kezdett terjeszkedni a keleti síkságok felé. Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a környező hegyvidéket soha nem hagyta el. Kiépítették az egész hegyvidékre kiterjedő barlangjaikat ugyanúgy, mint egykor Ataiszon is. Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból. 5 pavilont emeltek a Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. Kuszkó egy Föld-golyót hozott el Ataiszról, amelyre a hajósaik tapasztalatai alapján berajzolták az eljegesedés határait, sőt Kuszkó emlékezetből berajzolta a Nagyvízbe süllyedt Ataiszt is, annak megfelelően, ahogyan ő ismerte. Ha vetünk egy pillantást Peru mai térképére, látni fogjuk, hogy Kuszkó városa bizony még mai áll (Cusco).

Agabáék hajói az özönvíz lecsendesülése után ugyancsak partot értek, mégpedig a Hangun (Huang-ho, azaz a Sárga-folyó) torkolatának közelében. Itt később megalapították Agaba városát. A folyó melletti termékeny síkságon bőségben éltek és rendkívül ügyes kereskedők voltak. Időnként óriási utakat tettek meg, mind a szárazföldön, mind a tengereken, ugyanis igyekeztek felkutatni a megmaradt többi ataiszi törzset.

Az Ataiszhoz tartozó Amu szigetről megmenekülteket As (azték) gyűjtőnéven, míg a Marja nevű szigetvilágból megmenekülteket Maja közös néven hívták. Ők szintén a mai Közép-Amerika területén értek partot a kataklizmát követően.

Ha figyelembe vesszük, hogy ezen feljegyzések alapján a mai közép-amerikai területen Ataiszról elvándorolva az indijók törzse alapított birodalmat, egyáltalán nem biztos, hogy Kolombusz azért nevezte el az itt talált őslakosokat indiánoknak, mert azt hitte, hogy Indiában jár. Főként, ha a birtokában lévő térképen be is volt jelölve az Újvilág. Talán – mint ahogyan egy ilyen hosszú és viszontagságos utat megtevő, valamirevaló admirálistól az el is várható – mégsem volt olyan bugyuta, hogy ezt higgye. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy igenis tudta hol jár, mint ahogyan azt is pontosan tudta, hogy kiket talál ott! Ezt a feltételezést látszik alátámasztani az a tény is, hogy Kolombusz hajóján bizony magyarok is utaztak, akik valószínűleg ismerték ezeket a távoli rokon népeket, legalábbis mindenképpen tudomásuk volt róluk. Ugyanis, mielőtt az expedíció elindult, a királynő kikötötte, hogy csakis magyar pálos rendi szerzetesek mehetnek velük lelki támogatóként. De talán valami másért is, hiszen ezek a szerzetesek mind magas szellemi szinten lévő beavatottak voltak, s bizonyára nagy segítséget jelentettek felfedező csoport vezetői számára. A hajók indulásakor egy magyar generális kétszáz magyar pálos rendi szerzetest búcsúztatott el Lisszabon kikötőjében. Nem véletlen tehát, hogy Sao Paulo is Remete Szent Pál nevét rejti magában. Úgy tűnik, hogy Mexikó és Paraguay bizonyos területein a pálosoknak az emléke még ma is megvan.

Tuliás hajóútja

Őseink sokszor nekivágtak igen hosszú utaknak is, úgy a szárazföldön, mint a vizeken is. Ezeknek a kalandozásoknak általában több oka is volt: feltérképezték a letelepedésre alkalmas helyeket, keresték az egykori ataiszi rokon népeket és természetesen kereskedelmi kapcsolatokat kiépítésére is törekedtek.

Kr.e. 1705-ben Riga fősámán fia, Tuliás lett az első a sámánképzés végén megtartott vetélkedőn, aki egyébként kiváló hajós is volt. Így azt a parancsot kapta, hogy induljon el egy hosszabb hajós kalandozásra, melynek során a parszi törzsek településeit érintve az uruki rokon népet kell felkeresnie. Emellett Riga fősámánnak volt egy másik, titkos parancsa is, miszerint 12 év alatt – a Nagyfog, azaz a mai Afrika teljes körbehajózásával - jussanak el a lettek legújabb településéig, s közben figyeljék meg, hogy az elsüllyedt Atlantiszból maradt-e még valamennyi szárazulat.

48(!) hajóval és 2400 fővel indultak útnak, s mivel mind a résztvevők száma nagy volt, mind a kalandozás várható időtartama hosszú, ezért fantasztikus szervezés előzte meg az indulást. Az első tárkány napjára Kilaji gyarmatára értek, ami a mai Tajvan szigetével azonos, s itt élelmet vettek fel a hajókra. Egy évvel később Fanszúr tartományában voltak, azaz a mai Szumátrán, ahol már akkor egy uruki gyarmat létezett. Itt is kaptak élelmiszert, amiért cserébe a kalandozók kemény munkával segítettek nekik a termény betakarításában. A harmadik évben jutottak el az Indus-folyó menti Lar tartományba. Folytatták útjukat nyugat felé, majd egy évet Nippurban töltöttek. Itt is részt vettek az öntözéses gazdaságok munkáiban.

Út közben többször megesett, hogy néhányan lemaradtak, vagy éppen csatlakoztak a kalandozókhoz, de arra mindig szigorúan ügyeltek, hogy a 2400 fős személyzet meglegyen. Mivel a kalandozás elsődleges célját ezzel teljesítették, itt kettévált a hajóhad. Az egyik fele maradt, hogy az uruki gyarmatbirodalmak között kereskedelmet folytassanak, míg a másik 24 hajó továbbindult a titkos megbízás végrehajtása céljából. Ám hamarosan újabb hat hajót elvesztettek, mivel Habos ordoszi beavatott egy veszekedés miatt a mai Ádeni-öbölnél leszakadt és ott Haboshon néven egy újabb gyarmatot alapított. A maradék 18 hajó továbbment, s a hatodik évben Magadin (a Madagaszkár-szigeten) kötött ki. Itt is vetettek, arattak, majd szárított húsokkal és gabonákkal felpakolva mentek tovább. A következő esztendőben már a Nagyfognál, azaz a Fokföldön kötöttek ki, ahol szintén elvetették a gabonájukat. Sajnos a havazások miatt már nem tudták megvárni, míg teljesen beérik a termés, s így féléretten hordták a hajókra. Annál nagyobb volt a termés a következő évben a Nagyfolyó (Niger) torkolatvidékén. A kilencedik évben értek a mai Mauritánia partvidékére, ahol hasonló éghajlat várta őket, mint Urukban.

A régi surupaki feljegyzések alapján tudták, hogy valahol ezen a környéken láthatják meg Atlantisz maradványát. Míg 15 hajó legénysége a földeken dolgozott, addig Lótanu 3 hajóval elindult, hogy megkeresse azt. Bár a küldetés sikerült, és valóban megláthatták az egykori földrész déli partjának még meglévő szigeteit, ám ezért súlyos árat fizettek, mivel visszatértük közben viharba kerültek, s két hajójuk is elsüllyedt. Így a termény betakarítását követően már csak 16 hajóval tudtak továbbindulni. Egy évvel később értek Rabatiba (Rabat), ahol Őrsúr gondoskodása révén szintén bő élelemmel várták őket. Itt a legjobb állapotban lévő öt hajóra új legénységet vezényeltek, és míg a többi hajót javították, Vizkaja rovósámán vezetésével körbehajózták az Atlantiszból megmaradt földdarabot. A 11. évben Vizkaja sámán öblében pihentek, s itt is elég nagy számban cserélődött a legénység. Ám a lettek, lívek, csudok és virolájok nagyon kitartóak voltak, s a 12. évben már az elaggott Riga fősámán városába értek. Az agg fősámán hordozószéken vitette ki magát a partra, s boldogan ölelték meg egymást Tuliás fiával. Küldetésük sikerrel járt.

Bár a feljegyzések arról nem szólnak, hogy ezek a tengeri kalandozók használtak-e térképet, vagy sem, de ekkora útvonal megtételével az mindenképpen lehetővé vált, hogy legalábbis készítsenek egyet.

Csaba vezér kalandozása Kuszkó földjén

Amikor még Alaszka nem szakadt el Ázsiától, a hunok Amerikában is keresték az őshazából menekült törzseket. Peruban, később Mexikónak az Ázsia felőli partjainál találtak csak ilyen rokonnépe­ket. Maya hun fejedelmi-asszony fiai voltak az első tengeri kalandozók.

Kr.e. 1705-ben a széki-hun Csaba lett az első a vetélkedőkön. Lelkesen készülődtek a kalandozásra vágyó fiatalok egy tengeri útra. Az induló három hajón 72 kalandozó kelhetett útra, melyek közé minden törzsből kerültek néhányan, bár a hajósok zömét a kunok tet­ték ki. Másodvezér a manzsu származású Tennó lett, aki kiváló hajós hí­rében állott és már sok tengeri ütközetben vett részt.

Útközben viharba kerültek. Csónakos halászokat vettek fel a hajó­ra, akik keleti manzsuák voltak, de Tennó alvezér értette a beszédüket. Elmondták, hogy a törzsük egy nagy sziget­csoporton él, de egy nagy földrengés miatt el kellett menekülniük. A manzsuák kérésére, tavaszig nem folytatták az útjukat, hanem addig segítettek nekik új lakóhelyeket építeni. Tennó lemondott a kalandozás alvezéri tisztjéről, s mivel nagyon sok ifjú úgy döntött, hogy maradnak, Tennót vezérüknek választva új gyarmatot alapítottak a szigeten. Csaba innen öt hajóval és 120 ifjúval indult el Kuszkó földje felé, azaz a mai Peru partjai felé.

Útközben a szigeteken, ahol csak lehetett, mindig friss vizet vettek föl és vadásztak, hogy a halféleségeket egyéb húsokkal is pótolják. Végül Kr.e. 1702 végén érték el Kuszkó birodalmát. A partraszálláskor az emberek először menekültek előlük, de hamarosan Szőreg felismerte egyikükben egy régi játszótársát, aki már 8 éve elkerült Ordoszból. Az első kalandozás résztvevői valamennyien jobb körülmények között éltek, mint az otthoniak, mivel a kemény telek viszontagságait itt nem ismerték. Amikor a vezérek hosszas vendégeskedés után úgy döntöttek, hogy hazafelé veszik az útjukat, csak 70-en jelentkeztek, hogy vissza akarnak térni Ordoszba. Csaba megszervezte a kunok új településével való kereskedelmet és ígére­tet tett a helybelieknek, hogy biztosítani fogja a régi hazájával való összeköt­tetést. Az út visszafelé elég viszontagságos volt. Az egyik hajón tűz ütött ki és nagyon megrongálódott. Az egyik öbölnél pedig tollas fejdíszű harcosok nyílzáporral űzték el őket onnan. Továbbevezve egy lakatlan szigeten vertek sátrat, de közben kiderült, hogy a jóslásra használt, Égi-eredetű áldozati üstöt egy szigeten felejtették, ezért egy csoportnak vissza kellett térnie érte. Újabb viharok érték őket, így aztán csak Kr.e. 1699 végén értek Tennó birodalmába, akit pedig éppen megtámadtak az őslakók. Csabáék kiváló fegyverzetükkel hozzásegítették Tennó vitézeit a győzelemhez. Kr.e. 1697-ben hajójuk befutott Tengeliz kikötőjébe, majd áthajóztak Ordoszba.

Kr.e. 1690-ben indult útnak másodjára Csaba vezér Ordoszból a legnagyobb hajós vállal­kozásra, hiszen ez alkalommal 24 hajóval mentek meglá­togatni az indijók birodalmát. Csabának az úton sok nehézsége támadt. Melegebb vidékre érve járvány ütötte fel a fejét. Nyolc holdtöltéig kellett várniuk egy kis öbölben, amíg a harcosok egészsége helyreállt. Létszámuk 15 hajóssal és 5 gyermekkel csökkent. Az ötödik évben azonban mind a 24 hajóval befutottak az indijók föld­jére. Az előző útjukon Csabáékkal elutazott Liát és Limát örömújjongás fogadta, amikor 3-3 gyermekükkel partra szálltak és szép ajándékaikat átadták szüleiknek. Csabát igen meglepte, hogy a rokon indijók az aranytárgyakat nem sokra értéke­lik, még a tetőszerkezetek építéséhez is felhasználják. Összehívták a kalandozókat és szigorú titoktartás mellett megtárgyalták, hogy minél több aranyat kell a hajóra rakodni, de erről az indijóknak nem kell szólni. Kétévi kincsgyűjtés után indultak vissza. Az első úthoz hasonlóan itt is történtek bajok. A tollas fejdíszű harcosok ismét nyilakkal támadtak rájuk, ezért vissza kellett vonulniuk a hajóikra. Végül is visszértek Ordoszba, ahol örömmel fogadták Csaba aranyszállítmányát és a kereskedelmi hajóút terveit. Az Öregek Tanácsa Csabát újból útnak indította, immár a harmadik alkalommal, és ezúttal már 48 új, 24 lapátos hajóval. Az Öregek Tanácsa azzal a paranccsal látta el, hogy minél több aranylemezt hozzanak.

Chan-Chan: talán valóban itt temették el Csaba hajósvezérünket

Csabát a rokon indijók cseretárgyaikért el is látták mindennel és a harmadik évben tö­mérdek aranylemezzel és kinccsel tért haza. A lerészegedett hajósok azonban az utol­só pillanatban elárulták, hogy az aranylemezek Ordoszban sokkal többet ér­nek, mint Kuszkó birodalmában. Ezért a felszálláskor Majakó, az Enlitt­hívők főpapja megátkozta Csabát. Az volt a baj, hogy a hajósok hittek az ősi átokban és a legkisebb vihar is nagy zavart keltett a babonaságuk miatt. Két évig hánykolódtak a háborgó tengeren, míg végre Tennó birodalmában kikö­töttek. A Birodalmi Nagyszala úgy döntött, hogy szüneteltetni kell a hajóutakat, mivel a fokozatos felmelegedés következtében nagyon sok lett a földrengés.

A fent leírt történetek talán kitalációnak, mesének is tűnhetnek. Csakhogy számos kutató talált már bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy bizonyos indián törzsek és a hun-magyar nép valamilyen ősi, közös gyökérből származik, hiszen rengeteg közös jellemzőjük van. Gondoljunk pl. Móricz János kutatásaira, aki éveken át tanulmányozta a dél-amerikai indiánokat. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat, s mivel igen szoros baráti kapcsolatba került több indián törzzsel is, számos hasznos információt hallott tőlük. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967-71 között pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.

1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt. Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy Chabu, avagy Csaba visszatért Nagy-Szkítiába, azaz Amerikába. Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert „Kán Opoz híres hajós”, azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az időkből őrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével hajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (azaz a mai Csendes-óceánon), hogy mint „az utolsók, akik Szkítiából jöttek”, megérkezzenek a Kárpát-medencébe.

Béla az Indijók birodalmában

Maya - hokjen földön megtelepedett - 10 fiának leszármazottjai sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy kettészakadt az északi Föld. A nanajuz törzzsel együtt keresték az utat, hogy kelet felé is szárazföld­ön közelíthessék meg az indijó törzsek birodalmát. Maya unokái közül Béla jelentkezett a hokjenoktól sámánképzés­re és rangelső lévén Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezzen egy szánkós kalandozást. Kr. e. 1670-ben aztán Riga ha nem is szívesen, de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános, rénszarvasos ka­landozását, bár azt teljesen céltalannak tartotta.

A Maya leszármazottak 24-en, míg Béla ifjúsági fősámán feleségének nanaju rokonságá­ból 36-an jelentkeztek a szárazföldi kalandozásra. Nagy hasznát vették, hogy a nanajuzok valamennyire értették az ajnók nyelvét és a medvetor-szertartások során megnyerték a segítségüket a nagy vál­lalkozáshoz. Kr. e. 1665 elején ér­tek a már befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron át megven­dégelték őket, majd az időjárás még hidegebbre válásakor, a tél közepén, mikoris a legnagyobb volt az eljegesedés, átkísérték a Béla által vezetett rokon ifjúságot a befagyott tengeren. Innen mintegy nyolc év kellett ahhoz, hogy Béláék elérjenek az indijók Arany-Birodalmába, s közben néhányan le is szakadtak, hogy megtelepedjenek. Mikor az Arany-vá­rosba értek, már csak 32-en voltak. Agaba népének leszármazottai nagyon megörültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3300 évvel még mindig megértették egymást(!). A nanajuzok úgy határoztak, hogy soha többé nem mennek vissza, hanem Béla vezetésével a rokon indijókhoz benősülve megtelepednek.

Így csak nyolcan indultak vissza Ordoszba, ám Kr. e. 1650-ben csak hárman érkeztek meg és adták le a jelentést, miszerint Béla új törzset alapítva kint maradt az indijók Arany-Birodalmában, de feljegyzéseit az útjukról a 145. Arvisurában megírta és visszaküldte. Béla törzse a Kuszkó és Csaba leszár­mazottak fejedelmi törzsévé vált. Az Aranyos-Hegyeket soha nem hagyták el. Ezt pedig szó szerint kell érteni, hiszen a Bélák törzse valóban a mai napig is ott él, és az egyik föld alatti alagútrendszerben őrzik az aranylapokra rótt emlékeink egyik részét.

Az korábbiakban – Csaba hajósvezér révén – már említés történt Móricz János kutatóról. 1967 szeptemberében különösen furcsa dolog történt vele. Ekkor a jibarók törzsfőnöke és varázslója elvitték egy „szent helyre”. Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt a törzsfőnök rövid időre eltávozott, majd egy Bélák nevű törzs főnökével tért vissza. A Bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes száműzetésbe egy titkos menedékhelyre, magukkal hozva legfontosabb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a Bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A szent hely egy föld alatti óriási barlangrendszer részét képezi, amit Móricz szerint kb. 8-10 ezer évvel ezelőtt kezdtek kialakítani. A kutató egyik beszámolójában így írt erről a helyről:

„Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a könyvtár névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket”.

Talán ez a Bélák törzs annak az egykori kalandozó csoportnak a leszármazottja, akikről az ősi rovósámánjaink beszámolnak? A szent barlangban pedig azokat az ősi kincseket, és Arvisura feljegyzéseket őrzik, amiket még az egykori őshazájukból, Ataiszról menekítettek át?

A Freie Presse Buenos-Airesben 1967. február 8-án, szerdán megjelent „Amerika Európában. A Revíziók Korszaka" című cikkében az alábbiakat olvashatjuk a kutató felfedezéseivel kapcsolatban:

„Nemrég még azt hitték, hogy spanyolok fedezték fel Amerikát, annak ellenére, hogy egyes lázadó gondolkodók nekünk a vikingekről beszéltek ezzel kapcsolatban. Hírtelen megjelenik azonban Móricz János, az argentin kutató és megkísérli bebizonyítani, hogy nem így áll a helyzet: inkább Amerika fedezte fel Európát, mint megfordítva. Kezdettől fogva voltak emberek, akik a két kontinens között ide-odavándoroltak, miközben a nyugati kultúrvilág még azt hitte, hogy a föld lapos és hogy a háborgó tenger feneketlen mélységben végződik”.

De Móriczon kívül más kutatóknak is feltűnt az a sok-sok hasonlóság, amely a két nép művészetében, népzenéjében, díszítő motívumaiban, mondavilágában és hitvilágában rejlik. Dr. Simon Péter például arról is beszámolt, hogy Peruban, Ecuadorban és Brazíliában a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli néhány törzs, sőt sokszor meg is értették egymás beszédét. Ahogy a kutató állítja: „A megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba”.

Tengerjáró szumírok

Mai kutatók, történészek szerint is a sumér volt az egyik legfejlettebb kultúrával rendelkező nép az ókori népek közül. Ma tőlük eredeztetik az ékírást, a kerék feltalálását, s az első városállamok megalapítását. A régészek számos sumér ékírásos agyagtáblát tártak fel, melyek írásjeleit megfejtve fontos írásbeli bizonyítékokat hagytak hátra számunkra. Ezekből a táblákból az is kiolvasható, hogy honnan érkeztek az új hazájukba. Ezek szerint tengerészként szálltak partra a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyében, ahol egy olyan kultúrát alapítottak meg, amely az elkövetkezendő évezredek folyamán így vagy úgy, de a Föld valamennyi részére hatást gyakorolt. S hogy honnan jöttek? A táblák szerint egy Dilmun nevezetű helyről, legalábbis ezt állítják a kutatók. Dilmun a sumérok számára szent hely volt, isten által megáldott föld, melyet az embereknek ajándékoztak a vízözön után. A legrégibb ismert eposzban Gilgames király Urukból azért hajózott Dilmunba, ősei szent földjére, hogy megkeresse az örök élet virágát.  Azonban ha belelapozunk a Káldeus Bibliába, ott egy elég meglepő dolgot olvashatunk Dilmunra vonatkozóan:

„Örök lakóhelyül a hatalom hegyét, NI-TUK-ki hegyét, rendelte részére. Ez az ország, amelynek a leírt nevét a későbbi időben „DILMUN”-nak olvasták.… Ezek értelmében, a régi káldeusok nem NI-TUK-ki, hanem NI-HUN-ki néven ismerhették örök lakóhelyét, vagyis azt, amit a káldeusok után Káldeába települt új népek már DIL-MUN-nak neveztek. Ha a régi káldeusok szerint olvassuk az agyagtábla ékírásos szövegét  – akkor ezt a kifejezést „HUN-ORSZÁG HEGYE”-nek kell értelmezni.”

Ezek szerint a sumérok Hun-országból érkeztek a két folyó völgyéhez, azaz Ataiszról, hiszen Góg és Magóg fehér és fekete hun törzsei szintén ott éltek korábban. A sumérok és hunok tehát hajókkal tették meg a nagy utat, mint ahogyan azt az Arvisura részletesen le is írja.

A. L. Oppenheim híres kutató, aki főként a sumér kultúra szaktekintélyének számít. Cikkei tudományos folyóiratokban jelentek meg. Ezekben kifejti, hogy a táblák megfejtése alapján a hajóépítés, a tengeri hajózás és tengeri kereskedelem volt a második legnagyobb gazdasági ágazat az ősi Úr városában, ezt csak a mezőgazdaság múlta felül. A tengeri kereskedelmet rendkívül jól megszervezték, Úrból folyami hajók közvetítették az öbölbeli kereskedelmet a két folyón felfelé, más népekhez, egészen a mai Törökországig, Szíriáig, Libanonig.

Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat szintén a sumér és akkád ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt, melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak. Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet ma-gurnak neveztek. Ezt a típusú hajót használták a félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő csónakokat is vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is – nevük volt, többnyire városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket.

A táblák szerint Enki, az „isten” szintén Dilmunból – azaz Hunországból – érkezett Úrba. Királyságuk közelében sehol sem találtak aranyat, ezüstöt, rezet, lazúrkövet, karneolt, alabástromot, dioritot, zsír- és tűzkövet, melyekre szükség volt az építkezések során. Ezért számos országot bejártak, hogy ezeket beszerezhessék. Mindezekből következik, hogy tengerészeiknek igen magas fokú ismeretekkel kellett rendelkezniük.

C. L. Woolley A sumérok című művében ezt írja: „Azok a sumér mondák, amelyek a mezopotámiai kultúra kezdeteit világítják meg, egy tengerről érkező nép beáramlására utalnak, akik aligha mások, mint maguk a sumérok. … tudjuk már, mennyi éltető nedvet szívott magába a zsenialitásnak ez a virága a lüdiaiaktól, hettitáktól, főníciaiaktól, krétaiaktól, Babilonból és Egyiptomból. De a gyökerek még mélyebbre nyúlnak vissza: Sumér áll minden mögött.”

De ha hihetünk a rovósámánjainknak – s miért pont a saját vérünknek ne hinnénk – akkor mindehhez feltétlenül hozzá kell tennünk, hogy a sumérok előtt is volt fejlett tengerészet és virágzó kultúra, méghozzá Ataiszon.

Indus-völgyi tengerészek

L. R. Raikes, amerikai geológus volt az, aki rekonstruálta a tengerszint és a nagyobb folyók magasságát az ősi indus-völgyi kultúra idején. Rájött, hogy e civilizáció összes lelőhelye lényegében tenger vagy folyó partján terül el. A tudósok egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a tengerparti lelőhelyek iránt, mióta nyilvánvaló lett a hajózás és tengeri kereskedelem fontossága a korabeli indus-völgyi nép körében. E szempontból komoly munkát végzett S. R. Rao, neves indiai régész, aki számos indus-völgyi települést tárt fel. Ő írta a következőket:

„A legújabb időkig azt hitték, hogy az indus civilizáció kontinentális volt… Az újabb ásatások azonban számos harappai kikötőt hoztak felszínre, ami az indus civilizáció parti elhelyezését és az indus nép meg a sumérok között élénk tengeri kereskedelmet tételez fel az i. e. harmadik évezred késői és a második korai szakaszán..”

A Harappa kultúra egyik legrégibb lelete Lothal, ahol a harappaiak által készített legnagyobb égetett tégla épület egy hajók kikötésére és rakomány tárolására szolgáló dokk, amely Kr.e. 2300 körül épült. A medence mintegy 709 láb hosszú, 122 láb széles és 59-65 láb hosszú. Majdnem húsz láb széles hajókat tudott fogadni. A lothaliak ráadásul mérnöki szinten képesek voltak a vízszint szabályozására is a dokkban.

Egyiptomi hajósok

Időnként az egyiptomiak is építettek tengerjáró hajókat, s vállalkoztak hosszabb tengeri utakra. Így például Hatsepszut fáraónő (Kr.e. 1483-1468) öt hatalmas hajóból álló flottát küldött Punt országába, amely valószínűleg a mai szomáliai partvidék egyik szakaszának feleltethető meg. Ebben a korban már létezett ugyanis a Szuezi-csatorna ókori változata, a Nílus egyik ágát ugyanis egy mesterséges csatornával kötötték össze a Vörös-tengerrel. Ily módon a hajók Egyiptomon keresztül el tudtak jutni a Földközi-tengertől a Vörös-tenger felé. Később egy időre talán használaton kívül helyezték, azonban II. Néko fáraó (610-595) ismét parancsot adott a csatorna felújítására, rendbehozatalára. Ő is építtetett egy flottát, s több országgal is hajós kereskedelmet folytatott.

II. Néko főníciaiakat fogadott szolgálatba, akik közismerten kiváló hajósok voltak. Egy csoportjuk arra is vállalkozott, hogy Afrikát körbehajózzák. A közel harmincezer kilométeres utat három év alatt tették meg. Időnként bizonyos helyeken partra szálltak, ahol szántottak, vetettek, majd az aratást követően indultak tovább. Valószínű, hogy ők szintén kimerészkedtek az Atlanti-óceánra is.

Az idősebb Plinius, történész Kr.e. az első században feljegyezte, hogy milyen nagyarányú kereskedelmet folytattak az ő idejében hajón Egyiptom és Ceylon között és távolabbra: Ceylon és „a kínaiak országa” között. Világosan kifejtette, hogy a korai rómaiak a helyi hajózási útvonal irányát az ősi egyiptomiaktól tanulták, akik pontosan tudták, merre lehet hajózni, és melyik évszakban kell felhúzni a vitorlát. Azt is feljegyezte, hogy régebben az egyiptomiak „nádból készített és a Níluson használthoz hasonló kötélzetű hajókkal” nemcsak Ceylonba, hanem az indiai szárazföldre is elhajóztak, s a Gangesz folyó partján élő parszikkal kereskedtek.

Kolombusz előtti kereszténység az Újvilágban

1952-ben tárták fel Palenque-ben, az ősi vallási központban, a Feliratok templomát. Ennek padozata alatt találtak egy 24 méter mélyre vezető lépcsősort, végén egy kis kamrával, melyben egy faragott fedelű, domborművel ékesített óriási kőkoporsóra leltek, benne Pacal uralkodó maradványaival. Elég nagy port vert fel akkor ez a felfedezés, mivel egyrészt a temetés módja, a kripta falait díszítő festmények sok szempontból egyiptomi jellegűek voltak, másrészt pedig a dombormű emberalakja mögött, a kép középső részén egy kereszt-ábrázolás látható. E rendkívül érdekes lelet aztán a „palenque-i asztronauta” néven vált közismertté.

De hogyan került kereszt Kolombusz előtt az Újvilágba? Hiszen ez a dombormű i. sz. 700 táján készült (Pacal i.sz. 603-683 között élt), amikor a keresztény vallás az Újvilágban, így a maja birodalomban sem jelenhetett még meg. Véletlenül sikerült volna éppen ilyen alakú díszítőelemet használniuk? Talán azonnal rá is bólintanának erre a szakemberek, ha csak erről az egy esetről lenne szó, csakhogy nem egy, hanem sok kereszt készült Kolombusz előtt úgy az Újvilágban, mint a Föld szinte minden helyén!

Szintén Palenquében, az egyik legfontosabb maja szertartási központban a Kereszt Templomá-nak nevezik az egyik épületet - melynek már maga az elnevezése is gondolkodóba ejtő -, s itt több kereszt­ábrázolás is látható. S hogy a dolog még különösebb legyen, a kereszt nyilván vallási szimbólum is volt, hiszen az egyik domborművön Pacal uralkodó és Chan Balum éppen áldozatot mutat be a kereszt előtt.

Cortez a Yucatán-félszigeten egy ősi templom udvarán kőkeresztet talált, a bennszülöttek esőért imádkoztak hozzá. Ezt a kőkeresztet a keresztény papok elkobozták, s Merida város főterén állíttatták fel, majd egy gipszből készült Krisztus-szoborral egészítették ki.

Garcilaso de la Vega, egy félvér inka herceg ezt írja: „Pedro Matiz,   Chiapas püspöke és mások bizonnyal állítják, hogy a yucatáni szigetek indiánjai a kereszt jelét, mint istenüket imádják.”

Egy azték kódex ábrázolásán Quetzalkoatl isten látható, amint egy lépcsős piramis tetején áll, kezében botot tart, testét keresztekkel díszített hosszú, fehér köpeny borítja.

Az Újvilágot diadalmasan meghódító spanyol konkvisztádorok tehát, - bármilyen meglepő is – a kereszténységre valló jelenségekkel is találkoztak. Perui hadjáratai alkalmával Francisco Pizzaro – saját hadseregének szeme láttára – megfojtotta az uralkodót, majd a spanyolok beléptek Cuzco templomába, ahol az inkák által istenként tisztelt Kon-Tiki-Viracocha szobra állt. A krónikások szerint a szobor haja, arcszíne, vonásai és ruházata, valamint szandálja pontosan olyan volt, amilyennek a festők Szent Bertalant ábrázolják. Ez persze nem zavarta a spanyolokat: darabokra törték a márvány­szobrot, s ami arany volt rajta, azt beolvasztották.

Furcsa módon nemcsak a szobrok emlékeztetnek a keresztény szentekre, hanem a legendák is. Egész Közép- és Dél-Amerikában él egy elképzelés, hogy valamikor egy jóságos „szent” vándorolt a nép között, akit tanítványai kísértek. A történészek ezt a szentet kultúrhérosznak nevezik, ami lényegében kultúrateremtő félistent jelent. Az Újvilágban igen nagy területen elterjedt különböző legendák szerint ők tanították meg a népet az írásra, a nagy kövekből való építkezésekre és sok egyéb dologra. Ilyen kultúrhérosz a majáknál Itzamna, aki messze földről érkezett, az óceánon át, keletről. Ő volt az első pap, aki a maják naptárát is megszerkesztette. Jóval később érkezett Cuculcan, mintegy húsz ember kíséretében. A legenda szerint valamennyien lengő köpenyt, lábukon szandált viseltek, és hosszú szakállú, szőke hajú, fehér emberek voltak. Cuculcan fontos épületeket emeltetett, piramisokat építtetett, uralma alatt a nép békében és bőségben élt. A „cuculcan” név maja nyelven ugyanazt jelenti, mint az aztékoknál a Quetzalkoatl. A két félisten nevét "Tollas Kígyónak” szokták fordítani.

De nézzük bele az Arvisurákba is, hogy mit ír a Kuszkó birodalmában (a mai Peru területén) már többezer évvel ezelőtt is követett rendről:

„Mama-Alpa elrendelte, hogy Tupi-mama, a Szivárvány-híd Ajtó-őre csak olyan lelket engedhet be a Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének 12. napjától a 24. napjáig ősvízzel a Bölcs Férfiak meg­kereszteltek Mama-Alpának, a jóságos Föld-anyának kereszt alakú, szent jelével.”

Ha Kolombusz előtt sosem jártak volna hittérítők az Újvilágban, akkor vajon hogyan kerültek keresztek a templomokba, honnan származott a gyónás, a böjt és a bűnök megbánásának kereszténységre valló hagyománya? Egyáltalán honnan származik maga a keresztelés szokása? Az egykori Arvisura-feljegyzések szerint a keresztelő szertartása először Ataiszon terjedt el, Arvisura-Anyahitának, azaz a magyarok Nagyboldogasszonyának köszönhetően. Ám ez a szokás kezdetben csak a beavatottak körében volt elterjedt, s a szentelt vízzel eredetileg azért rajzoltak kereszt alakot a gyermek homlokára, mert ezzel az Óm-jelzést imitálták, mely jelzéssel csak a beavatottak bírtak. Arvisura-Anyahita volt az, aki szülőföldjéről az Egyistenhitet is magával hozta, amely minden mai földi vallásnak az alapját képezte.

Ha el tudjuk fogadni az ősi feljegyzésekben leírtakat, miszerint Ataiszon már fejlett kultúrájú népek éltek, akik hosszú hajóutakat is képesek voltak megtenni, s hogy ezek a törzsek szétszóródva a Föld különböző pontjaira, később keresvén a kapcsolatot egymással, valóban átjártak egyik kontinensről a másikra, már nem lesz meglepő sem az, hogy Platón tudott az Újvilágról, sem az, hogy Kolombusz térképére már be volt rajzolva Amerika.

Heyerdhal kutatásai

Az elméletnek – miszerint Kolombusz előtt is jártak már fehér emberek Amerikában – egyik legkiválóbb élharcosa volt Thor Heyerdhal, felfedező, archeológus, aki 1914-ben született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta, számára is feltűnt, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egykor és egy időben. Így például Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-szigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett bebizonyítani.

Igen nagy történelmi tettet hajtott végre, amikor 1947-ben Peruból a Csendes-óceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandor a második világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a mintegy  8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg.

A tudósok által leginkább elismert expedíciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es években, amely a szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni. Amíg alternatív elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok körében, Thor fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák terjedéséről a földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást illetően nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen szakképzettek voltak e téren.  

Igen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az előkerült régészeti leletek között akadtak olyan pontos rajzok és leírások, melyek alapján meg tudták építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az egykori sumér nád hajók másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók uralkodása előtt is használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók használata az egész Nílus-völgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak, megépülhetett a Rá I., majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a nyílt tengeren. A két expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem áthajózott az egész Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az expedíció félbeszakadt. Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az utat Afrikától egészen Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az Atlanti-óceánt annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom lakói valóban eljuthattak Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony jócskán megkéstek.

Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az Indiai-óceánt hajózta körül, olyan berdiből készített hajóval, amit egykor a sumérok használtak. A mezopotámiai művészetről kevesebb ilyen lelet maradt fenn, de néhány dombormű világosan megmutatja, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és egyiptomiak szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumérok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő „tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged következtetni, hogy netán e két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás eszméjét. 

Az egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok ma is könnyű kis nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a szimmetria és a részletek tekintetében sosem látott még ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak ezek az egymástól távol élő hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heyerdahl az igen nagy volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő ajmara indiánokat is segítségül hívta a hajói megépítéséhez. Munka közben az arabok arabul, az ajmarák ajmarául beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik egymástól, mint a kínai az angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást, mivel a nád ősi ismerete volt a közös nyelvük.

És bizony az ősi rovásgyűjteményünkben, az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók használatára, íme néhány idézet:

„De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az özönvízből.”

„Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.”

„Az Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az immár négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak voltak a jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek más településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.”

A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és felfedezés is arra enged következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen közös forrásból kellett, hogy eredjenek.

Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket talált. Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen mészkövek Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy ideszállítsák a hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvét-szigeteken bukkant Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az ismertetőjegyeket, majd a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus templomfalainál is.

Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak, melyek típusuk és díszítésük szempontjából semmiben sem különböztek a mezopotámiai pecsétektől; a Gran Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat.

Heyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi emberek a vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m² területen fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból építkeztek.

Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi Mexikó és Peru jutott Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, s a növény innen került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak.

A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet meg­különböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek.  És még ez sem minden, mert ehhez aztán még a botanikusok is hozzászóltak. Egy kromoszóma­kutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem ugyanaz, mint ami vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól; a Kolumbusz előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta. A botanikusok joggal tehetik fel a kérdést: hogyan került az óvilági gyapot a mexikói és perui kultúra alapítóihoz? És akkor még nem beszéltünk róla, hogy miként építhettek ugyanolyan piramisokat a föld különböző részein élő népek, vagy, hogy miért mumifikálták ugyanolyan módon az egyiptomiak, az inkák és a maják is az elhunyt uralkodóikat, vagy hogy hogyan alakulhatott ki a hármas koporsós temetkezés szokása úgy az egyiptomiaknál (Tutenhámen), mint a hunoknál (Atilla király), vagy épp a magyaroknál (Árpádházi Szent Margit). Ennyi véletlen egybeesés már egyáltalán nem lehet véletlen!

Heyerdahl szerint: „Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbeesett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami vallási fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem fedezték a „civilizált”, keresztény úttörők.  Próbáljunk elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.”

Paul Schliemann annak a Heinrich Schliemannak volt az unokája, aki elfedezte Trója romjait. Ő is azt a nézetet vallotta, hogy az ősi kultúráknak közvetlen kapcsoltuk kellett, hogy legyen egymással, mint írja: „Az egyiptomi és a maya kultúra közötti egyezés oly teljes, hogy ezt lehetetlen a véletlennek tulajdonítani. Az egyetlen lehetőség éppen az, amit a legenda mond: egyszer volt egy nagy kontinens, amelyik összekötötte a mostani Új Világot a Régi Világgal.” Schliemann Atlantis legendájára gondolt. A fentiek alapján azonban sokkal valószínűbb, hogy egy másik régi földrész jelentette ezt a bizonyos közös gyökeret, kultúrális bölcsőt, amely éppen a mi tengerész őseink hazája volt egykor: Ataisz!

Vissza